Tegnap este egy kedves ismerősöm koncertjén jártam. Kilenc fős csapatuk, melynek egyik legutóbbi, igen sikeres fellépéséről Amál barátunk számolt be, ezúttal megint valami mókásat adott elő: ötvenes évekbeli slágereket. Majdnem "mozgalmi dalokat" írtam; de ezek a bugyuta, giccses dalocskák (íme, ide kattintva olvasható egy igazán jellegzetes példa) aligha tekinthetők mozgalmi daloknak. Ezek egyszerűen szép kis fülbemászó, megmosolyogtató giccsek a magyar történelem talán legsötétebb korszakából.

Éppen ez gondolkodtatott el.

Az 1950-es években lehetett talán a legnehezebb élni. Nemcsak a brutális, még ma is szinte elképzelhetetlen szegénység, az állandó rettegés és kiszolgáltatottság lehetett elviselhetetlen, de mindenekelőtt a hazugság; hogy ami a legrosszabb és legpokolibb, azt a legjobbnak és legmennyeibbnek kellett hazudni.

Nem tehát arról van-e szó, hogy ezek a bugyuta, kommersz dalok is (a maguk giccses hazugságában) a szenvedést növelték?

Na most pont az jutott eszembe, hogy nem. Hogy éppen ellenkezőleg.

Persze nem éltem akkor, nem tudhatom. De azt feltételezem, hogy ezek a dalok, melyek csillagokról, májusi léggömbökről, gyönyörű új trolibuszokról, csókokról, napfényről, szóval csupa szépről és jóról szóltak, valamelyest elviselhetőbbé tették az akkori hétköznapokat.

A slágerek (is) védekező mechanizmusai egy társadalomnak. Amikor minden a lehető legrosszabb, akkor a slágerek, bármily giccsesek, mégiscsak azt fejezik ki, hogy "az élet él, és élni akar". Nem lehet úgy elnyomni az embereket, hogy ne lássák meg a napot, ne hallják ki egy dallamból, hogy kellemes a fülnek, egy rímből, hogy vicces, mókás, szórakoztató.

Vagy éppenséggel: eddig még nem sikerült olyan mértékű terrort létrehozni, amely megszüntette volna a szerelmet, a barátságot, az emberi érzéseket.

A maga kissé torz formájában (hiszen egy diktatúra idején minden szükségképpen kicsit eltorzul) szerintem egy efféle érzésekről szóló sláger is az életvágyról, a terror ellenében is újra meg újra kiviruló életvágyról ad hírt. Az ember minden körülmények között megpróbálja valamiképp megédesíteni a keserűt.

Nagyon nem osztom azok véleményét, akik az ilyen dalokban is csak a rosszat látják meg.

A koncert után kihallgattam pár idősebb néni beszélgetését. Arról beszéltek, hogy ők az ötvenes években voltak gyerekek, következésképp az ötvenes években voltak boldogok, és bennük ez a néhány dal visszahozhatatlanul gyönyörű emlékeket ébresztett.

Lehet, hogy egy elnyomó rendszer ilyen dalok segítségével próbálta leigázni az embereket; de a dolog végülis fordítva sült el: az emberek ma — emlékeikben — pontosan ezekkel a dalokkal igázzák le azt a rendszert, mely el akarta lopni tőlük a gyerekkort.