Nagyon örültem, amikor a rendőrség kinyomozta a cigányok elleni támadássorozat (egyelőre még csak gyanúsított) tetteseit. A világról formált egész képünk megváltozik, ha tudjuk: nem az általános rasszizmus hullámát meglovagló átlagpolgárok, de nem is sötétben machináló titkosszolgálatok követték el a tetteket; hanem csak néhány elmebeteg bűnöző. Ha jól dolgozik egy rendőrség, képes arra, amire csak nagyon kevesen: elválasztja az ocsút a búzától. Magasabb értelemben is rendet visz a világba. Talán minden olvasóm nevében mondhatom: reménykedjünk, hogy jól nyomoztak, és a rend, amit e sikerrel megteremtenek, valóságos lesz. Nem fog többé senki cigányozni, se rasszistázni; általánosítani, inszinuálni, feketíteni, ködösíteni. Minden tett, a legeslegapróbb aljasság is elnyeri méltó jutalmát.

Ha volna olyan világ, amelyet a rend irányít, olyat tennék, amit jelen földi körülményeink között sohasem: támogatnám a halálbüntetés intézményét.

Azonnal kifejtem, hogy miért.

A gondolat, hogy ezen a problémán érdemes elgondolkodni, és talán megéri fölülvizsgálnom a halálbüntetésről vallott igen régóta kialakult, stabil, ellenvéleményeket ismerő, ezért azokat soha nem meglepetésként fogadó véleményemet, mely szerint a halálbüntetést semmi esetre sem támogatom, mert gyilkosság; szóval a gondolat, hogy ezt a nézetet ismételten fölül kellene vizsgálnom, Amál posztjának kommentjei között, egy bizonyos bm613 nevezetű felhasználótársunk megjegyzésének hatására fogalmazódott meg bennem.

Ez a megjegyzés így hangzott:

Aki másnak az élethez való jogát megtagadja, az a sajátjára is nemet mond.

Elgondolkodtatott ez a látszólag közhelyes mondat.

Miért?

Azért, mert benne van egy mozzanat, amely a halálbüntetést támogató véleményekből általában hiányzik: az mégpedig, hogy a halálbüntetés nem okvetlenül egy társadami rendszer terrorja az egyén fölött, hanem az egyén szabad választásának kérdése.

A halállal való büntetést azért nem támogattam, mert a halál túl van az emberi játszótereken. Mások életét befolyásolhatjuk, de mások halálához semmi közünk. Persze megölhetjük a másik embert, de akkor örökké magunkhoz kapcsoljuk, örökké lelkünkön szárad a vére, kicsit mi is meghalunk az áldozatunkkal. A gyilkosság személyes ügy; gyilkos és áldozat személyes viszonyáé. Az oroszlán, aki megöli a gazellát, utána belőle él. Sorsuk örökre összekapcsolódik. Gyilkosság és szerelem alapjában nagyon hasonló dolgok, úgy fest, mindkettő nagyon is, túlságosan is emberi, mindkettő azon a hiten alapszik, hogy életünkön túl is együtt lehetünk valakivel.

A gyilkosság intézményesített formája viszont mindig is viszolygást, undort, iszonyatot keltett bennem. Hívják háborúnak, koncentrációs tábornak vagy villamosszéknek.

Hogy jön ahhoz emberek egy csoportja, hogy megtagadva a személyes felelősséget, belepiszkítson mások halálába? Botrány. Minden intézményesített gyilkosságnál ezt érzem: botrány. Nem volna szabad megtörténnie. Soha. Tökéletesen lényegtelen, hogy ki az intézményesített gyilkosság áldozata: egy szent életű ember vagy egy sorozatgyilkos; ahhoz nincs jogunk, hogy elvegyük az életét. (Ha nem a sajátunkkal fizetünk érte.)

Pontosabban: ahhoz nincs jogunk, hogy elvegyük a halálát. A halálbüntetés ugyanis nem az életét veszi el az embernek, hanem a halálát. Annak jogát, hogy ki-ki a maga teljesen egyedi halálát halhassa. Hogy a maga teljesen egyedi módján hagyhassa ott az árnyékvilágot.

A halálbüntetés áldozatától elveszik ezt a jogot. Egy törvény passzusává teszik egy tökéletesen egyedi ember tökéletesen egyedi halálát. És ez a bélyeg mindig rajta marad. A bélyeg: nem hagyott meghalni a világ. Elvette tőled a halálodat.

És ekkor belém döbbent valami.

Mi a helyzet az öngyilkossággal?!...

Az öngyilkosság egyediségét az adja, hogy nem lehet megakadályozni. Ha valaki úgy dönt, hogy megöli magát, akkor ez ellen egyetlen élő sem tehet semmit. Az öngyilkosság az intézményesített gyilkosság egyik formája: saját magunk részére kirótt halálbüntetés.

Ha ezt nem tiltja (mert nem tilthatja) az emberi jóérzés és törvénykezés, akkor azt sem tilthatjuk meg, hogy mindez közvetett módon következzék be.

Ha egy ember meggyilkol valakit, kimondta maga fölött az ítéletet: "halott vagyok". Az a gyilkos, aki ezt nem érzi át minden zsigeréig, méltó a halálbüntetésre. Miért? Mert az nem tiszteli a halál jogát, azt a jogot, hogy mindenkinek a halála egyedi legyen. Önmagát halottnak (halálra méltónak) csak akkor nem tekintené, ha ezt az egyediséget eltagadná. Akkor viszont ez a szabály őrá is vonatkozik. Nincs helye az élők között, nincs joga élni. (Ettől még lehet, hogy életben marad, csak éppen joga nincs hozzá. Bármikor, bárki elveheti tőle az életét, anélkül, hogy maga is gyilkossá válna.)

Ha viszont átérzi minden zsigeréig (mint például a féltékenységből gyilkoló szerelmesek), akkor úgyis mindegy neki, hogy megölik-e. Saját egyedi halálát a gyilkossággal vásárolta meg.

Csak most világolt föl előttem Mózes második könyve 21. fejezete 24. és 25. versének nagyon mély értelme és igazsága.