Szabad-e bevallania egy huszonkilencedik évében járó (elvileg) férfiembernek, hogy szinte a szó szoros értelmében végigbőgte ezt a könyvet? Szerencsére senki sem látott, amikor olvastam. Utólag meg már mindegy. A szemem most se száraz persze, de most már tudok gépelni. Mit is kellene szégyellnem?

Úgy lettem szerelmes a futballba, ahogy később a nőkbe is: hirtelen, megmagyarázhatatlanul, feltétel nélkül, mit sem gondolva azzal, hogy mennyi fájdalmat és bajt okozhat a szenvedélyem.

 

Soha nem találtam meg könyvtárakban a Focilázat Hornbytól, pedig már régóta el akartam olvasni; és most a hétvégén teljesen váratlanul a kezembe akadt. Semmi tervezgetés ("most előbb mást kell olvasni") nem előzte meg, megláttam végre, és rávetettem magam.

Gyilkos könyv. Persze nyilván csak annak, aki magára ismer benne. Ezért sem tudom megállapítani (egyszerűen értelmezhetetlen a kérdés), hogy van-e, és ha igen, mennyi az irodalmi értéke. Nem tudom. Egyszer talán majd tudom értelmezni ezt a kérdést, esetleg meg is válaszolni, most még biztosan nem. Most egyelőre próbálom szárogatni a szemem, hogy értelmesen tudjak írni. Nem lesz könnyű.

Tulajdonképpen már eleve elnézést kellene kérnem a szerzőtől, hogy az én szenvedélyemet az övéhez hasonlítom. Aki évtizedek óta augusztustól májusig minden hét szerdáját és szombatját csak és kizárólag az Arsenallal tölti. Minden szombatot, és majdnem minden szerdát. Lehet eső, lehet hó, lehet esküvője a barátjának, vacsorameghívás, film, házibuli, munka, eh... mit szokott szombatonként csinálni egy ember? (Honnan tudjam, én is meccseket nézek olyankor.) Szóval lehet bármi: ő kint van a Highburyben (ma már nyilván az Emiratesben, dehát a könyv 1992-es), és fagyoskodva, őrültek és pszichopaták, huligánok és bőrfejűek meg főképpen és 95%-ban teljesen normális, hétköznapi emberek között nézi az unalmasabbnál unalmasabb angol focimeccseket, az Arsenal bajnokijait és kupameccseit. Miért? Senki se tudja, senki se érti. Ez a szenvedély. Erre képes a foci. Semmi az égvilágon, semmi más nem képes erre.

Ezért se kérek elnézést a szerzőtől, hogy az én szenvedélyemet az övéhez hasonlítom. Pontosan értem a lényeget. Vagyis pontosan, hogy én se értem.

Hornby a saját élettörténetét írja le, de mindent meccsekhez köt. 1977. április másodikán az Arsenal a Leicesterrel játszott: akkor járt először új barátnője a Highburyben. 1981. február 24-én játszották az első hazai meccset (a Manchester City ellen), miután az iskolában összeveszett az egyik tanítványával azon, hogy ki ismeri jobban az Arsenalt. 1991. január 19-én, 63 órával az öbölháború kitörése után az Arsenal az Evertonnal játszott bajnokit. Elmebeteg. De van-e igazi futballszurkoló, akinek nem így működik az emlékezete? (1994 nekem sem elsősorban egy parlamenti választás évét jelenti, hanem azt, hogy akkor lett bajnok a Vác a Honvéd és a Békéscsaba előtt, a Fradi negyedik lett, de kupát nyert, Nyilasi eltávozott, és jött Novák Dezső. Európában meg ekkor játszották azt a felejthetetlen BL-döntőt, amelyen a Milan 4-0-ra verte a Barcelonát.)

Fontos, hogy Hornby eloszlat egy előítéletet. A futballszurkoló nem huligán. Nem is erőszakos. Ahogy már a bevezetőben írja: "azon millióknak legalább a kilencvenöt százaléka, akik rendszeresen néznek focimeccseket, soha életében meg nem ütött senkit". Ennek a szenvedélynek teljesen máshol keresendő a lényege, mint az agresszióban. Ha már valahol okvetlenül keresni akarunk efféle lényeget, akkor az inkább a szeretetben volna föllelhető. Az ember azért drukkol egy csapatnak, mert szereti.

Valószínűleg ezért kellett könnyeznem olvasás közben. A szeretetnek egy olyanfajta mértéktelenségéről van szó ugyanis, amely tökéletesen irracionális, mindent elsöprő, józan agyvelővel teljességgel fölfoghatatlan. Emberek százai, ezrei, tízezrei, százezrei, sőt milliói hétről hétre szinte szó szerint az életüket kockáztatják azért, hogy ott legyenek a JÁTÉK közelében. Megrendítő, hogy a 96 emberéletet (sok tizenéves liverpooli kölyök életét is) követelő hillsborough-i tragédia után "két héttel és két nappal" a Norwich elleni bajnokin már mindenki úgy ünnepelt, mintha mi sem történt volna. És megrendítő, hogy a Nottingham-Liverpool meccset, amelyen 96 ember meghalt, újrajátszották.

Mire gondoltunk mi azon a délutánon? És nem őrület, hogy a Nottingham-Liverpool meccset újrajátszották? Bizonyos értelemben mindez ugyanannak a dolognak a része. Elmentem az Arsenal-Norwich meccsre, és élveztem, ugyanazért, amiért megnéztem a Liverpool-Juventus BEK-döntőt is a Heysel-stadionbeli katasztrófa után, és amiért a futball nem sokat változott már több mint száz éve: mert a szenvedélyek, amiket ez a játék kivált, elsöpörnek mindent, még a tapintatot és a józan észt is.

 

Fantasztikus kísérlet Hornbytól, hogy megpróbálja föltárni ennek a szenvedélynek a mélységeit.

József Attila írja:

Csomagodat ne bontsd ki,
ha végínségre jutsz.
Azért véredet ontsd ki,
amiért sírni tudsz.

A futballszurkoló tud sírni. Ha csapata 2-0-ról negyedszer egymás után is elbukja a kupadöntőt. Ha 19 év után (19 év! értjük, mit jelent ez?!) ott lenne a lehetőség, hogy végre bajnok legyen, és elbuk egy hazai bajnokit egy kiesőjelölt ellen. Ha a legutolsó meccsen az Anfielden a 93. percben mégis belövi a bajnokságot érő gólt a csapat. És 19 év után bajnok lesz. Képzeljük el, mi kell ahhoz, hogy egy felnőtt férfi egy játék miatt elsírja magát!

Ha az ember sírni tud, akkor a vérét is kionthatja. Onnantól kezdve mindegy. Aki csak a vért látja, az átugrott egy láncszemet a sorban, és nem csoda, hogy semmit sem ért.