Most olvasom a Wikipédián, hogy Nietzsche szerint Goethe beszélgetései Eckermann-nal "a legjobb német könyv, ami létezik".

Egyetértek. Amennyire persze egyetérthetek. Amennyire egy ilyen mondattal egyet lehet érteni.

Szépen időrendben olvasom a könyvet, most éppen az 1827. január 17-i bejegyzésnél tartok. Csodálatos bölcsességek, okosságok, zseniális észrevételek kifogyhatatlan tárháza ez a mű, egy félelmetesen nagy személyiség gondolatmorzsái. Igaz Goethére, amit maga mond (1827. január 17-én, most éppen itt tartok) Schillerről:

Mutatkozhatott Schiller olyannak, amilyennek akart, amit tett, az mindig sokkal nagyobbnak bizonyult, mint a legjava annak, amit ezek a maiak művelnek; ha csak a körmét vágta, akkor is nagyobb volt, mint ezek az urak.

 

Honnan nyeri ez az ember a hatalmát, hogy ilyeneket mondjon?

Azt hiszem, onnan, ahonnan mindannyiunk. Hogy mibelőlünk mégsem lesz egy Goethe, annak oka az, hogy hagyjuk szétforgácsolódni erőinket, nem dolgozik bennünk egy olyan, valóban emberfelettinek tűnő akarat, mint a weimari bölcsben.

Én magam eddigi Goethe-képemet főleg a Dichtung und Wahrheit (Költészet és valóság) című önéletírás segítségével alkottam meg. Az a könyv rendkívül különös mű. Az élet eseményeit írja meg, hol született, milyen volt a gyerekkora, hova járt iskolába, hogyan tanult, aztán hogyan hagyta el Frankfurtot, mit csinált az egyetemen, hogyan lett szerelmes, és így tovább. Mint egy szabályos önéletrajzban. De a szöveg minden mondatában valami meghatározhatatlan, kimondhatatlan, démoni nyugtalanság, feszültség munkált. A sorokban a valóság, a sorok között a költészet. A kettő persze megejtő harmóniában folyt egybe, lappangó, keserű-játékos iróniával. A plasztikusan leírt tájak elmélyültek, kaján ördögök bújtak ki a falak mögül, és az olvasó szemébe vigyorogtak.

Most ezt a Goethét látom viszont Eckermann szemüvegével.

Mi szimpatikus benne?

Az, hogy okos. Még sohasem találkoztam ilyen okos emberrel.

Hogy mitől lesz valaki okos, vagyis hogy mitől érzek valakit okosnak, azt persze nehéz meghatározni. Talán leginkább attól, hogy nem mond butaságokat. Az emberek általában temérdek ostobaságot összehordanak, melyek olvastán elkedvetlenedünk. Még a legokosabb emberek sem kerülik el ezt a hibát, hát még a csekélyebb értelműek. Goethe soha nem mond butaságot. Amit mond, az bizonyos értelemben mindig igaz. Ez egy meglepő és roppant megnyugtató tulajdonság.

Mondok egy példát. Mit mond példának okáért a hármas egység szabályáról?

Goethe [...] nevetve mondta, hogy az a Lord Byron, aki soha életében nem alkalmazkodott semmihez, soha nem ismert törvényt, végül a hármas egység legostobább törvényének hódolt be. "Éppoly kevéssé értette e törvény lényegét — mondta —, mint bárki más. A megfoghatóság a lényeg, és a hármas egység csak addig jó, amíg ezt segíti elő. De ha gátolja a megfoghatóságot, értelmetlenség törvénynek tekinteni és mindenáron betartani. Maguk a görögök sem tartották be mindig, pedig tőlük származik ez a szabály; Euripidész Phaëthon-jában és más darabokban is változik a helyszín, azaz, ebből is látszik, hogy témájuk jó ábrázolása fontosabb volt nekik, mint egy önmagában nem sokat mondó törvény vak tisztelete. Shakespeare darabjai úgy áthágják tér és idő egységét, hogy jobban már nem is lehetne, de megfoghatók, s ezért a görögök is kifogástalannak találnák őket. A francia költők igyekeztek legmerevebben ragaszkodni a hármas egység törvényéhez, de vétenek is a megfoghatóság ellen, egy-egy drámai csomópontot nem drámaian, hanem elbeszélés útján oldva meg.

 

Goethének nem volt "szakterülete" a drámaelmélet, a fönti megjegyzését csak úgy odavetve, mert éppen ez került szóba, fogalmazta meg. És mégis tökéletes. Jobban egyetlen drámaelméleti munka sem fogalmazhatná meg hármas egység lényegét, valamint azt, hogy milyen mértékben érdemes ragaszkodni hozzá.

De van a fönti idézetben valami finom humor is. Főleg ebben a mondatban:

Éppoly kevéssé értette e törvény lényegét, mint bárki más.

Goethe — teljes joggal — azt feltételezi, hogy a hármas egység törvényének lényegét senki sem érti. Ebben se tévedett.

A hatalom, egy ember hatalma végülis a tudásból ered. Tudásra azonban csak erős, ellenállhatatlan akarattal lehet szert tenni. Az akaratnak ez a koncentrált áradása nyűgözhette le Nietzschét is ebben a könyvben. Nekem meg most, speciel, erőt ad.

Csüggedésre, lankadásra, ellustulásra minden körülmények között hajlamos ember lévén egészen különös szükségem van egy ilyen akaratvulkánra. És valami egészen megnyugtató érzés közben, hogy ez az ember nemcsak az akarat bajnoka, de alighanem minden élő között az egyik legokosabb ember is volt.

Mindenkinek csak ajánlani tudom a behatóbb elmélyülést benne.