Még az előző télen tettem meg ezt a furcsa kísérletet.

Gyönyörű, verőfényes idő volt, amikor buszra szálltam. Véletlenül azonban egy olyan ülőhelyre kerültem, ahol szemembe sütött a nap, és mivel a buszjárat nem éppen kanyargásairól volt híres, csaknem az egész utat a szemembe sütő nappal küszködve kellett eltöltenem.

Önmagában ez még nem is lett volna olyan rossz. Legfeljebb hunyorgok, félrenézek, próbálom "agyilag" függetleníteni magam a fénytől. Csakhogy az ilyen "napfényes" utazásokkal együttjár egy másikfajta a gyötrelem is. A napsütés ugyanis nem egyenletesen érkezik a szembe. Amikor a busz magas épületek mellett haladt el, jótékonyan pihenhetett szemem az árnyékban. Igen ám, de kikerülve az árnyékból, kitágult pupillámat még erősebb fájdalommal csapkodták a fotonok. Az utazás így csaknem elviselhetetlenné vált.

Helyesebben: az utazás így csaknem elviselhetetlenné vált volna.

Az elviselhetetlenséget leküzdendő azonban lecsuktam a szemhéjamat, és úgy néztem bele a napba. Először csak a meleget érzékeltem. Aztán rájöttem valamire: belenézni a napba csukott szemmel, átadva magunkat a fény erejének, kisilabizálni a szemhéj belső falán az erek és idegek mozgását, csodálatos élmény! Képek futottak el előttem, és gyönyörködtem bennük, átjártak a színek, melegített a fény.

De az igazi gyönyör csak akkor jött, amikor ismét kinyitottam a szemem. Mint amikor új szemüveget vesz az ember: mindent sokkal élesebben, tisztábban, kontúrosabban, világosabban láttam. Mintha kisikálták volna a világot, csak úgy fénylett és csillogott.

Elkezdtem élvezni a játékot, és az egész utat csukott szemmel tettem meg, csak néha-néha kipislantva, hogy ugyanolyan fényes-e még a világ, mint előzőleg volt. Nem csalódtam. Ahogy leszálltam a buszról, szinte más ember voltam. Föltöltődtem, frissebb voltam, és mindent jobban, élesebben láttam szemem napfürdője után.

Már akkor gondolkodtam rajta, hogy megírjam ide ezt a varázslatos élményt. Végül elvetettem az ötletet. Ugyan mi értelme megírnom? Mi tanulsága van? Mit lehet vele kezdeni?

De most, hogy néhány borongós, lucskos, undorító nap után ismét ránk köszöntött a verőfény, ismét átéltem, amit tavaly. Ugyanúgy olyan helyre kerültem a buszon, ahová végig odasütött a nap, ugyanúgy nem tudtam volna meglenni az erős fénytől, így hát ugyanúgy behunytam a szemem, és ugyanúgy beindult a varázslat. Kinyitva szemem ismét minden hihetetlenül élesen látszódott, a világ ismét olyannak tűnt, mint amelyet kicseréltek. Ismét a napsütés tette ezt a csodát.

Most már tudom, hogy miért írjak posztot. Köszönetet szeretnék mondani a napfénynek, hogy láthatom. Kevésszer írjuk le és mondjuk ki ezt a köszönetet. Kevesebbszer, mint okunk volna rá. Én most tehát leírom. Köszönöm, hogy létezik a napvilág.