Ha felszínre tör ebben a világban valami kreativitás, valami, ami túlmutat azon, hogy az egyik ember a másikat valamilyen (általában körmönfont) módon elnyomja, kihasználja, tönkreteszi, akkor azt meg kell becsülni. Azt hirdetni kell. Mert az nagyon nagy kincs és ritkaság.

Ilyen kreatív ötletnek tartom én, hogy Radnóti Miklós születésének századik évfordulója ürügyén a metrókocsikba egy-egy hirdetőfelületre Radnóti-verseket helyeztek el. Egy-egy ismert ember mutatja be a kedvenc Radnóti-versét, pár mondatot fűzve a szöveghez indoklás gyanánt. Utazásaimat a metrón már többször földobta ezeknek a rövid szövegeknek és költeményeknek az olvasgatása; üdítő színfoltot jelentenek az unalmas és bugyuta reklámok, illetve a napi rutintól kimerült arccal bámuló utasok között. Egy csepp élet ott, ahol többségben vannak a halottak.

Utazgatás közben megismertem kifejezetten szép Radnóti-szövegeket, tágabbra nyílt a horizontom. Egy költő, akiről szépen lassan mint komolyan vehetőről egyre inkább elfeledkeztem, ismét olyan szavakat beszélt, amelyek éltek és pulzáltak bennem.

És volt még egy élvezet ebben. Annak megtapasztalása mégpedig, ahogyan egy laikus közelít a költészethez. Túlságosan sok professzionális irodalmárral találkoztam már, és túlságosan is értem őket. Egy kívülről jövő hang, egy orvos, egy mérnök, egy pszichológus vagy egy hegesztő azonban még tud újat mondani. A költészet igazából a legdemokratikusabb létmód: mindenkihez szól. Nagyon izgalmas dolog megtapasztalni, hogy kihez miként.

A múltkor azonban kiábrándító élményem volt az egyik kihelyezett szöveg olvastán. Radnóti Férfinapló című versét elemezte Kolláth György alkotmányjogász.

Ez az ember sohasem volt számomra szimpatikus. Rikácsoló hangjából sohasem éreztem ki emberséget.

Mindazonáltal pontosan ezért különösen is érdekelt, hogy egy ilyen emberre vajon miként tud hatni a költészet. Van-e húr a lelkében egy magasabbrendű hang befogadására.

Nos, azt kellett megállapítanom olvasás közben, hogy nincsen. A versben ugyanis Kolláth a politikai célzatot látta meg. Tudvalevő, hogy semmi sem idegenebb a költészet szférájától, mint a politika. Vajon miféle ember lehet az, akinek kedvenc Radnóti-szövege azért jelentős, mert politikai tartalmat közöl? Miféle jelentések és jelentőségek élhetnek egy ilyen embernek a bensejében?

A költészet abban a szférában tud megszólalni, ahol a jog nyelve csődöt mond. De ha ez így van, értheti-e egyáltalán egy jogász a költészet nyelvét?

Rossz kedvem lett. Nincs az a jó kezdeményezés, amelyet ne tudna elszürkíteni az emberi korlátoltság. Erre gondoltam.

Ez azonban legkevésbé sem Kolláth hibája; ő — érzésem szerint — teljesen önmagát adta. Azt sem tartom hibának, hogy fölkérték őt verset magyarázni. Érdekes és tanulságos tapasztalattal gazdagított engem mint olvasót.

Ha valaki hibás, akkor az társadalmunknak azon előítélete, mely szerint a jog (és politika) mindent megold, és így az élet minden szférája számára magyarázatul szolgálhat.

Az előítélettel szemben a helyzet ugyanis az, hogy a jog (és politika) éppen életünk leglényegesebb és legvalóságosabb tartományát nem érintheti meg.