Nekem József Attila Óda című verséből mindig a (Mellékdal) tetszett legjobban. Az eksztatikus feszültségű vers után ez a lezárás (ráadásul zárójelek közé írva) valami furcsán abszurd benyomást kelt. Miért? Azért, mert valóban abszurd, ami ott leíródik.

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Az egésznek a talán (nem mellesleg az egyik kedvenc szavam) az oka, amint erre az utóbbi hetekben rájönnöm sikerült.

Képzeljük el, hogy találomra vonatra ülök, hogy megkeressem szerelmemet. Épp most írtam egy gyönyörű verset róla. Valóban legfőbb ideje megtalálnom.

Vajon ha most fölülök a Budapest-Törökszentmiklós vonatra, meg fogom találni, akit keresek?

Talán.

Az esély persze nem több erre, mint 0,00000001%. Statisztikusok talán pontos mérőszámot is meg tudnának adni, hogy mennyi is. A valóságos életben a fönti kérdésre mindazonáltal egyetlen szokványos válasz létezik: nem. Nem fogom megtalálni. És pláne nem ma még.

Ugye értjük már, miért abszurdabb, képtelenebb, őrültebb ez a talán (pedig igaz!), mint ha azt írná a költő: egészen biztosan megtalállak?

A talán mindig nagyobb őrültség, mint a bizonyosság.

Elhiheti-e valaki például, hogy talán kihűl e lángoló arc? Előbb hinném el, hogy biztosan kihűl. Pedig a talán igazságot közöl, a biztosan pedig abszurditást. A két szó viszonya mégis megfordul. A talán lesz az abszurd, a biztosan pedig az igaz.

Miért? Mert a talán azt a látszatot kelti, hogy egy abszurditás adott esetben, a csillagok egyszeri, tökéletesen véletlenszerű állásának következtében akár még igaz is lehet. Ami persze tudományos értelemben jogosultabb, igazabb feltételezés, mint az, hogy valami bizonyosan nem fog megtörténni.

A talán abszurditása abban áll, hogy igaz. Az igazság maga egy abszurditás.

(Talán.)