Azt írja Szerb Antal a Világirodalom-történetében Tolsztojról, hogy a nagy orosz író különös módon vonzódott az élet alantasnak tartott dolgaihoz, a latrinákhoz, budikhoz, a mocsokhoz, és ezeket a dolgokat (nagy dolgokat) előszeretettel írta bele műveibe, regényeibe, novelláiba.

Nekem ez egyáltalán nem tűnt föl. Sokkal inkább föltűnt, hogy Szerb Antalnak ez föltűnt. Az általam is roppant mód szeretett és tisztelt esszéista író saját esztétikájáról árulkodott ez a szöveg, egy olyan esztétikáról, amelynek legfőbb ihletője a középkori irodalom, az angol preromantika és a Viktoriánus-kor irodalma, illetve Babits Mihály költészete és esszéisztikája volt.

A — nevezzük nevén — szarról ugyanúgy lehet esztétikailag nagy értékű szövegeket is létrehozni, mint kedvesünk szőke hajfürtjeiről. Az irodalom semmit sem zár ki. Szerb Antal, aki sokkal több könyvet olvasott, mint én, pontosan tudhatta ezt; és mégis csodálkozott Tolsztojon. Ugye milyen furcsa ez? Ugye mekkora butaság azt hinni, hogy egy író tudása és műve fedi egymást? Ugye mennyivel bonyolultabb módon működik a szövegalkotás, mint ahogyan azt a legtöbb (akár okos) ember képzeli?

Aki az élet köldökön aluli részeiről ír, az nem "különös vonzódást" mutat irántuk, egyszerűen csak földolgozza azt is, mint anyagot, mint a valóság egy részét, nem is éppen kicsiny vagy elhanyagolható részletét.

Persze lehet azt mondani, hogy ez gusztustalan. És? Iago cselszövése, Othello féltékenysége, Kreón gőgje, III. Richárd hidegsége talán nem gusztustalan? Vajon hová jutna a művészet, ha csak az emelkedett, erkölcsös, fölemelő jelenségeket ábrázolhatná? A művészeti varázs egyik titka éppen a megbotránkoztatás. Már Arisztotelész pontosan tudta ezt. A tragédia azért hat, mert egy érték vagy egy érték hordozója elbukik; hát nem pont ezt nevezzük a hétköznapi életben botránynak?

No de nem esztétikai kérdésekről akarok én itt filózgatni, hanem írni a WC-kről.

Egy ideje már nagyon érdekelnek.

Egészen egyetemista koromig olyannyira irtóztam a nyilvános WC-ktől, hogy messziről elkereltem őket. Szerencsére megtehettem. Amikor azonban egyetemre kezdtem járni, volt, hogy egész nap, estig az épületek között kellett lófrálnom; kénytelen voltam fölfedezni magamnak ezeket a helyeket.

Félreértés ne essék: a legtöbb nyilvános WC valóban undorító. Ám pont ezért érdekesek egyrészt a kivételek, másrészt azok a népi erőfeszítések, melyek a hely viszolyogtató voltát palástolni igyekszenek.

A kivételek azt jelzik, hogy a hely igényes. Fizetik a takarítónőket, adnak arra, hogy hol vannak, tisztítják a kagylót, cserélik a WC-papírt. Egy helyről (legyen az iskola, színház, kávézó, mozi, stadion, könyvtár, étterem, benzinkút stb.) majdnem mindent elárul a WC állapota. Ezt megfigyelni már önmagában is, eleve is roppant érdekes.

A népi erőfeszítések pedig kitűnő, szórakoztató olvasmányok. A WC ajtajára és falára fölfirkált meztelen női és férfi alakok, nemi szervek, politikai üzenetek, szimbólumok, versikék, egymásnak üzengető lózungok és szösszenetek, melyek nagyon-nagyon sok mindent elárulnak az emberről és a valóságról. A tudattalanról, ha úgy tetszik.

Hogy milyenek az emberek, arról sokat elárul ez a lappangó társadalmi élet. Hovatovább oda jutottam, hogy már kifejezetten érdekel egy-egy közintézmény WC-je. Igazi intellektuális, szociológiai felfedezőtúra. Semmi okunk rá, hogy ne írjunk róla.