Ebben a blogban még nem jelent meg étteremkritika. Itt az idő tehát, hogy orvosoljuk ezt a fájó hiányosságot.

Az étterem, amelyikről írni fogok, 1999-ben nyílt meg, és először, valamint tegnap estig utoljára a 2000-ben tartott érettségi bankettünkön jártam ott. Meg kell vallanom, hogy az első benyomás, vagyis az érettségi bankett, meglehetősen felemás érzéseket hagyott hátra bennem. Arra emlékszem, hogy az étterem padlója alatt teknőcök úszkáltak, hogy iszonyatosan meleg volt, és hogy még iszonyatosabban teleettem magam, minélfogva azon az estén nemhogy étteremkritikát írni, de élni sem nagyon volt kedvem, és megkönnyebbülés volt távozni az egyébként korántsem rossz ételélmények és társaság kötelékéből.

Osztályunk úgy határozott, hogy érettségink tízéves évfordulóját ugyanott ünnepli meg, ahol annak idején az érettségit, és a nagy esemény előtt néhány héttel egy kis baráti társasággal elmentünk földeríteni a terepet. Kapóra jött Az igazi apropó persze az volt, hogy társaságunk egyik tagja éppen most ünnepelte negyedszázados születésnapját, és így méltó helyet keresve találtunk rá a Tortuga nevű étteremre, hogy fölköszöntsük őt.

Az étterem Pesterzsébet központjában található; aki nem öt percnyi sétára lakik a helytől (mint egyesek), az a kék metró Határ úti állomásától, netán a Boráros tértől indulva tíz, illetve húsz percnyi buszozással elérheti a célpontot. Az épület már kívülről fölhívja magára a figyelmet stilizált terméskőfalaival, jelezve, hogy a tulajdonosok megtanulták az étteremvezetés aranyszabályát, mely az ételekre éppúgy vonatkozik, mint a környezetre: légy fölismerhető.

A belépő vendéget azonnal egy méretes, fölöttébb élesnek tűnő szablya fogadja, mellette egy barátságos üzenet, hogy a kedves vendég várja meg a pincért, aki helyére kíséri őt.

Miután a kedves pincér helyemre kísért, és ismét körbetekinthettem a középkorias díszleteken, a hajóköteleken függő faasztalokon (nyugalom, nem billegtek), és beleélhettem magam, hogy egy külön szigetre kerültem, egy biztonságosan elzárható fadobozt láttam magam előtt, mely az evőeszközöket és az asztalkendőt rejtette. Fölvezetésnek ez nem volt rossz.

Baráti társaságunk éttermi ügyekben professzionalista tagjának (egyben szervezőnknek) javaslatára az ünnepi hangulatnak megfelelően pezsgővel kezdtük az étkezést. A pincér, miután kitöltötte poharainkba a gyöngyöző italt, jéghideg vízbe téve az üveget hagyta ott asztalunkon.

Az étlap böngészése külön irodalmi élményt jelentett. Átadni ezt az élményt nem tudom; a Karamazov testvérek sem foglalható össze három bekezdésben. Valami homályos középkori kalandtörténet bontakozott ki lelki szemeink előtt, és a történet mellékszálaként (mintegy epizodikus betétek módjára) különféle furcsa nevű, de nyálcsorgatóan izgalmas ételkompozíciók jelentek meg a pergament idéző oldalakon középkoriasan stilizált betűkkel odavésve.

Jómagam a Szigorú Henrik emlékére nevezetű ételkompozíciót rendeltem meg a mókás, de autentikus öltözékbe bújt, középkori frizurájú és fölöttébb barátságos pincér által. A rendelt fogást ijesztő méretű serpenyőben tálalva hozták ki, az volt ijesztő (első pillanatra), hogy hogyan fogok én ennyi mindent megenni. De aztán kiderült, hogy az adag sem túl soknak, sem kevésnek nem bizonyult: úgy lehettem kész vele, hogy egy csöppnyi kívánnivaló sem maradt bennem utána.

Az étel nagyon jó volt. Idézem a leírását: rostlapon vasalt csirkemellfilék baconba göngyölt zöldspárgával és mozzarellasajttal egybesülve, mézes balzsamecetes zöldsalátával tálalva. Nyam-nyam. Részleteiben és egészében is fenséges élményt nyújtott a csirkemell, a sajt, a bacon, a spárga és a ressre párolt zöldségek sós-édes-savanyú-keserű-pikáns ízkavalkádja. Őszintén szólva nem is emlékszem, hogy mikor ettem utoljára ilyen jót.

Egy kupában tálalt üdítő után rendeltünk még egy desszertet is. Nagy gondban voltam, hogy mit válasszak, végül a leírás szerint piskóta, fagylalt és tejszínhab nyalánkságait tartalmazó Töltött kókuszdió fehérrummal című desszertköltemény mellett döntöttem. Kicsit olyan volt ez (ugye már a leírásból is sejthető), mint egy fagylalttal "fölturbózott" somlói galuska. A piskóta a kókuszdió alján rumos csokoládéban ázott, mely lágyan keveredett össze a fagyi és a tejszínhab ízeivel.

Üdítőstül, desszertestül 3.000 forint alatt volt mindez, és közben teljeskörű ételélménnyel lettem gazdagabb. Egy középkori kalóztanya stilizációja a posztmodern korában: tökéletes étteremötlet pontos kivitelezéssel. Le a kalappal.

Egy meglepetést azért tartogatott még az este, nem is kicsit. Szervezőnk és a pincér különbejáratú beszélgetéséből, mely a leendő osztálytalálkozónk előkészítéséről szólt, megtudtam ugyanis azt a megdöbbentő hírt, hogy egyik legjobb általános iskolás barátom, akivel rendszeresen együtt fociztuk (és gombfociztuk és pingpongoztuk és csellengtük) végig a délutánjainkat, nos, ő a Tortuga étterem "vitorlamestere".

Ha netalántán erre a blogra tévedne, ezúton is üdvözlöm őt.

Így találkoznak össze a valóságos és virtuális osztálytalálkozók egy helyen. Pont néhány héttel azután, hogy egyik általános iskolai osztálytársammal összefutva az utcán arról beszélgettünk már szinte egészen komolyan, hogy meg kellene szerveznünk hosszú évek után megint egy áltisis osztálytalálkozót is. Ilyen kor ez a posztmodern.