Budapest modern város. Tudom, ez a mondat meglepheti azokat, akik New Yorkból, Párizsból vagy akár Berlinből érkeznek ide; ettől még igaz. Nem azon akarok leragadni, hogy maga a város hivatalosan csak 1873 óta létezik. Beszéljünk inkább a lényegről: a budapesti városközpont épületeinek jelentős részét a 19. században húzták föl, ekkor indult be egy olyan hihetetlen tempójú építkezési folyamat, melynek során neogót, neoreneszánsz, neoklasszicista, eklektikus, szecessziós házak százai nőttek ki a földből, (nem is szinte) gombamód.

Budapestnek semmiféle "kisváros jellege" nincs. Nem állítom, hogy erénye ez egy városnak, sőt. Nemrég olvastam egy brit lapban egy roppant érdekes ranglistát a világ "legélhetőbb" városairól. Ilyenek kerültek a tízbe, hogy Koppenhága, Zürich, München, Stockholm. Csupa nagyra duzzadt kisváros. Az igazi metropoliszokban mindig van valami, ami a pokolhoz teszi hasonlóvá őket. Egyszerűen túlságosan sokféle ember él bennük, túlságosan sokféle igényt kell kielégíteniük ahhoz, hogy egységesen kellemes benyomást keltsenek azokban, akik odacsöppentek.

Számomra elég egyértelmű, hogy Budapest — jellegénél fogva — csak nagyváros tud lenni. Egy távlatos perspektívákban gondolkodó városvezetésnek számolnia kell ezzel az adottsággal.

Ha visszatekerjük történelmünk filmjét száz évvel ezelőttre, akkor azt láthatjuk, hogy a budapesti városközpont tökéletesen majmolja a világ akkori legmodernebb, legkorszerűbb városait. Bizonyos (nem is apró) dolgokban még előttük is jár. Itt már akkor közlekedett földalatti, amikor Párizsban vagy Berlinben még nem. Az épületek is tökéletesen kifejezik a kort, amelyikben létrehozták őket: a történelmi korok művészetét a maga technikai lehetőségeinek gazdagságával mímelve fölidéző modernitást. A nagyvárosi kultúra minden fontos eleme megtalálható a századforduló Budapestjén: eszméletlen mennyiségű hírlapot és folyóiratot adnak ki, tömve a kávéházak, mozik nyílnak meg, filmeket vetítenek, minden van itt, ami egy akkori várost lüktetővé, izgatóvá, gyorssá, modernné, zaklatottá tett.

Márpedig ez az időszak Budapest legfontosabb korszaka, mai arculatát is nagyrészt ez az időszak alakította ki; ha van ebben a városban báj (és ki tagadná, hogy van?), akkor az ebből az időszakból származik. Ha van ennek a városnak identitása (és ki tagadná, hogy van?), akkor az egy a korával mindig lépést tartó, sőt azt bizonyos fokig meg is előző, multikulturális nagyváros identitása.

Ezt a jellegét akkor sem tudja levetni Budapest, ha le akarja. Valahogy szükségképpen alakult ez így. Európa közepén, kelet és nyugat, dél és észak határán, a földrész legnagyobb folyójának legfontosabb városaként, egy (akkor még) rendkívül soknemzetiségű ország gazdasági, ipari és kulturális központjaként — lehetett volna-e másmilyen? Itt mindig át fog utazni egy csomó féle ember, aki elhozza a maga szokásait, építi a maga identitását, délről, keletről, északról, nyugatról. Ez a város nem tud Stockholm lenni.

Éppen ezért nem értem, hogy miért ne épülhetnének Budapesten felhőkarcolók. Miért pont az építészetben ne fejeződjön ki egy város identitása? Hiszen így is úgy is épülnek majd modern épületek, csak koncepció híján ezek inkább rondítani fogják a várost, hogysem karaktert kölcsönöznének neki (lásd például a Kálvin téri förmedvényeket!). Aminek felszínre kell törnie, az felszínre fog törni; éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy koncepció mentén történik-e ez, vagy csak úgy találomra.

Nyilván nem arra gondolok, hogy a már meglévő városmagba buldózerezzük bele a tornyházakat. Ám azzal érvelni, hogy egy felhőkarcoló eleve idegen kinövés volna a város testén, számomra nem meggyőző.

Ez egy nagyváros, annak minden átkával és előnyével. Attól nem fog megváltozni (és békésen csillogó ékszerdobozzá változni), hogy erről az adottságáról nem veszünk tudomást.