Milyenek vagyunk, mi, magyarok?

Erre a kérdésre csak akkor tudnánk válaszolni, ha kívülről figyelnénk magunkat. Ez a kérdés egy külső megfigyelő kérdése. Legalább részben kívül kell állnunk, hogy válaszolhassunk. Nem azért, hogy objektívek legyünk (objektívek úgyse lehetünk), hanem hogy egyáltalán lássuk magunkat.

Ezért a kérdést egy kicsit érdemes átalakítani, így: milyennek lát minket egy kívülálló?

Erre talán valamivel könnyebb válaszolni, hiszen véleményeiket elolvashatjuk, leírt véleményeikből pedig többé-kevésbé kikövetkeztethetjük, hogy milyennek látszunk.

Érdekes és fölöttébb tanulságos olvasni ilyen írásokat, érdemes megfontolni például Bismarck véleményét is ["ein merkwürdiges Volk, aber mir gefällt es"]*; de nekem eszembe jutott valami még jobb.

Az jutott eszembe, hogy mi is láthatjuk magunkat, méghozzá anélkül, hogy kibújnánk magunkból, és anélkül, hogy bele kellene helyezkednünk egy idegen nézőpontba. A csodamódszer neve ez: olvassunk régi szövegeket. A régi magyar nyelven írt szövegekben is magyar emberek gondolkodtak, és semmi okunk azt feltételezni, hogy nagyon másképpen, mint ma mi. Ám a nyelv varázsereje által, amely mindig új és új szavakat és szerkezeteket teremt, a régiségben az idegenség is tetten érhetővé válik. Úgy merednek ránk a külföldiek, ahogyan mi meredünk saját ódon szövegeinkre. Föltűnnek dolgok, amiket máshogyan gondolnánk el; pózok, amiket máshogyan élnénk meg; — és közben dehogyis élünk meg máshogyan! Csak a nyelv külső burka változott. (Legalábbis valószínű, hogy a nyelv külső héja gyorsabban változik, mint alapvető attitűdjeink a világhoz. Szavakat könnyebben lehet cserélni, mint gondolkodást.)

Tudom, ez így egyfelől fölöttébb vitatható, másfelől nem hangzik valami érdekesnek. De vegyünk kézbe egy akármilyen régi magyar szöveget, és föltárul előttünk igazsága.

Szepsi Csombor Márton egy felvidéki diák volt a XVII. század elején, aki — sok társához hasonlóan — bekalandozta Európát. Sok társához képest azzal a különbséggel, hogy ő meg is írta élményeit Europica varietas (Változatos Európa) című könyvében, mely máig régi irodalmunk egyik gyöngye. 1620-ban jelent meg. Ideidézek néhány mondatot abból a részből, melyet Londonról írt.

Londinum, azhol mindeneknek előtte a népnek deáktalanságán csudálkoztam, mert három egész utcán kalmárok, szőcsök, szabók etc. között felmenvén, sehol nem találtam egy embert, az ki velem deákul tudott volna beszélni, hanem sokára találtam egy olaszra, kivel azmi kicsinyt tudtam olaszul, vesztegettem, ki engem igazgatott az olaszok ordinarius gazdájukhoz, mondván, hogy mostan ott vagyon egy magyar úrfi, mely dolgon felette igen megörülvén nagy szorgalmatosan felkeresém, de noha magyarnak mondotta magát, mindazonáltal egy szót sem tuda velem magyarul szólani, mivel hogy cseh fiú volt, és csak akarta magát híresíteni messze földrül jöttségével, s azért mondotta magát magyarnak. Én innen kimenvén szállottam az Verdődött Rókában az nagy híd előtt. Látogatni hogy kimentem, mindeneknek előtte három utcáit, kik igen szépek és tágasok, szemléltem, szép kőkutak, mint egy nagy házak, számtalan sok csorgó csatornákkal ékesíttettek, az szegények ugyan vínak rajta, azkik faedényben vévén az vizet, utcákrul utcákra hordozzák, és eladják pénzen. Ezenkívül vannak az derék főutcában nagy magos kőépületek, oszlopok város címerével, hallatlan szép bálványokkal cifráztattak, az többi utcák felette szorosak és sokan nap fényétől soha nem bántatnak. Nagy városait láttam az eljött országoknak is, de ehhez hasonlót ez ideig nem, mert az ő kerülete, nemcsak az ő, hanem az én ítéletem szerént is vagyon negyed fél magyar mérföld.

Milyen ez a nyelv? Érzéki (érzékletes), képes, kicsit körülményes, nem logikus, de mélyen racionális. Van benne valami báj és hősiesség (a kettő együtt). Talán hősieskedés. Agresszió, naivitás és humor. Mintha egy ősember keveredett volna ide (de alapvetően jóindulatú és rokonszenves ősember), hogy szemügyre vegye a világot. Idegen és egzotikus, semmire sem nagyon emlékeztet, de ahhoz képest meglepően okos és kulturált (bár a legkevésbé sem kifinomult).

Szerintem nagyjából ilyennek látszanak a magyarok külföldön.

Ilyenné tesz minket a nyelv, melynek csak külső héja különbözik attól, amilyen 390 éve volt. A lüktetése és logikája ma is hasonló.

*Fura egy nép, de nekem tetszik.