Életem egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye a Karamazov testvérek. Örömmel vettem észre tehát, hogy a Duna TV szerda esténként levetít egy 2009-ben készült orosz filmsorozatot, mely a regényen alapul. Olyannyira a regényen alapul, hogy szinte szó szerint követi is azt. Nincs nyirbálás, tömörítés, újrarendezés; hűen követjük a szöveget, és nem is baj ez. (Ahogyan műfordítás-eszményem is a szó szerinti fordítás, úgy a filmadaptációkban is azokat szeretem legjobban, melyek a legszövegszerűbbek. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy okvetlenül ezek a filmek egyben a legjobbak is. Sőt.)
Jó érzés újra átélni Dosztojevszkij regényének szövegét. A mondatokat, melyekre szó szerint emlékszem Makai Imre fordításából. És rájövök, hogy nem is mindenre emlékeztem. Illetve ma kicsit máshogyan értek mindent, mint kilenc éve, amikor a regényt először olvastam.
Például Szmergyakov szerepét ma másmilyennek látom, és erre szeretnék most kitérni.
Amikor olvastam a regényt, és később is, amikor értelmezéseket olvastam róla, Szmergyakovot buta, vad, állatias embernek képzeltem; olyannak, aki egy valamit ért meg Iván tanaiból: hogy szabad ölni.
Most azt látom, hogy Szmergyakov nem ilyen. Ő sem ösztönlény. Leírom, amit gondolok, bármily durván is hangzik ez: Szmergyakov kifejezetten az úgynevezett cinikus, baloldali szabadgondolkodók szintjén áll. (Vagy megfordítva: ők állnak az ő szintjén.) Szó sincs arról, hogy egy mai magyarországi baloldali értelmiségi értené Iván Karamazovot. A szenvedés őrült fájdalmát, melyet a nihil érzése okoz; az Isten nélküli lét kiúttalan, feneketlen mélységeit; a felelősséget minden egyes ember vagy a legparányibb féreg iránt. Nem. Szó sincs róla. A mai baloldaliak Szmergyakovot értik.
Elnézést az általánosításért mindattól, aki baloldaliként sértve érzi magát. Nem is a baloldaliság a lényeges itt, hanem egy gondolkodás mélysége. A balt kicserélhetném jobbra is: a lényegen nem változtat. A lényeg pedig az: hol vagyunk mi attól, hogy egy Iván Karamazovot megértsünk? — És akkor hol van még Aljosa?...
Aki ma Magyarországon "értelmiségiek" szövegeit olvassa, az legtöbbször egy szmergyakovi szinttel szembesül. Ez a szint pedig: a gondolkodás teljes formalizmusa.
A katona, aki keresztény létére megtagadta vallását, jól tette: hiszen ha képes megtagadni, akkor úgyse hisz eléggé, akkor meg minek nyúzassa le a bőrét. Ez a szmergyakovi szint. Annak ignorálása, hogy az élet, a létezés bonyolult. És hogy tétje van. És hogy csak egyszer élünk.
Iván Karamazov reagál Szmergyakov gondolatmenetére. Azt mondja, hogy "először ilyenek lesznek, aztán jönnek csak különbek". Értsd: az ateizmust először olyan emberek értik meg, akik hitványak, és pusztán önigazolást látnak benne. Ha nincs Isten, akkor minek is hinni "örök emberi" törvényekben? De majd — így Iván gondolkodása — jönnek olyan emberek is, akik az ateizmust élményként élik meg; és ők lesznek azok a különbek. Ez már nietzschei horizont.
Szokásos értelmezése a Karamazov testvéreknek, hogy az apa meggyilkolásáért Iván tanai a felelősek; hogy tehát Szmergyakov gyilkos kezét szellemével Iván mozgatta.
De ez az értelmezés számomra csak egy értelemben elfogadható. Ha a felelősséget mindegyik Karamazov-testvérre kiterjesztjük, azaz Aljosára is. Ez a felelősség ugyanis nem formális felelősség (és a formálison nem pusztán jogit értek). Ez a felelősség mindenki felelőssége, aki létezésével önkéntelenül is hozzájárul, hogy a földön gonosz, aljas emberek éljenek.
Aljosa és a sztarec pontosan tudják ezt; ezért nem vádaskodnak; ezért nem akarják áttestálni másokra, másra egy gyilkosság terhét. De ez már jóval-jóval mélyebben van, mint a szmergyakovi szint. Nem is tartozhat e bejegyzéshez.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.