Az 1970-es években, akkor tehát, amikor úgy tűnt, hogy a magyar prózairodalom tömény unalomba fullad, és sehol a láthatáron nem mutatja magát egyetlen eredeti tehetség sem, berobbantak irodalmunkba a "Péterek", hogy új értelmet adjanak végre (ismét) a prózaírásnak.
Négy "Péterről" volt szó. Vagyis inkább háromról (Lengyel Péter inkább irodalomszervezőként volt és maradt jelentős). Mi történt ezzel a három alakkal azóta? Esterházy Péter az évtizedek során szép lassan (korántsem érdemtelenül) a poeta laureatus imázsába pozicionálta magát; Nádas Péter írt két csodálatos óriásregényt, esszéistaként azonban több (alighanem fölösleges) frontvonalat nyitott maga ellen; Hajnóczy Péter pedig (ki tudja? talán a legnagyobb tehetség mind közül) nagyon fiatalon, 39 évesen meghalt.
Alkoholfüggő volt.
Legismertebb műve is (A halál kilovagolt Perzsiából) a szenvedélybetegségről szól. Meg a Kádár-korszak másik arcáról. Azért is érzem szinte kötelességemnek írni erről a könyvről, mert a korszak egyik arcát már méltattam itt.
A Kádár-kor (persze, melyik kor nem?) bedarálta azokat az embereket, akik az átlagnál érzékenyebbek és kifinomultabbak voltak. A halál kilovagolt Perzsiából elbeszélője ilyen.
Hajnóczytól eddig csak novellákat olvastam, azok nem fogtak meg különösebben. Ez a könyv viszont már az első mondatával, sőt már a mottójával (!) magához vont. A mottó egy Babits-idézet:
Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részebb énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted, hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod, hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.
Az első mondat pedig:
Íme a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell, gondolta.
Ez az indítás, mottóval, fehér papírral, máris belevon minket minden szenvedélybetegség origójába: a szorongás állapotába.
Úgy is mondhatnám: a regény a szorongásról szól.
A szorongásról azt tudjuk, hogy nem tudjuk pontosan körülírni. Nem tudjuk egészen pontosan megmondani, hogy mitől félünk, mi miatt szorongunk. És valóban: benne van ebben a regényben minden, amitől a '60-as, '70-es évek Magyarországán egy érzékenynek mondható fiatalember rosszul érezheti magát. (Találok-e magamnak nőt? Miféle alakok között fogok dolgozni? Beszélgethetek-e bárkivel ebben az országban Heinrich von Kleist, romantikus német íróról? Egyáltalán: lesz-e napi betevőm? Kenyerem? Nem akasztanak-e föl? Nem találják-e ki rólam, hogy "a rendszer ellensége" vagyok? Mi lesz velem?)
Az alkohol (és a cigaretta) semmi másra nem jó, csak arra, hogy csináljunk valamit. Lehetne persze talán mást is csinálni, de nem biztos, hogy az elviselhetőbb, mint az a semmi, amit az ital kínál. És akkor még mindig nem tudjuk, hogy tényleg lehet-e mást is csinálni.
A könyv arról a szorongásról szól, amit egy pusztuló, ugyanakkor mégis félelmetes rend(szer) plántál bele az emberbe. Szűken értve a pártállam. Tágabban értve a társadalom. A huszadik század. Még tágabban értve maga a létezés.
Az a furcsa azonban ebben a szövegben (és ez teszi szerethetővé), hogy mégis lépten-nyomon előtör a sorok közül a szabadság, az élet és az idill. Néha tényleg kilovagol belőle a halál. És olyankor a legszebb, legboldogabb, legnapsugarasabb arcát mutatja benne az élet. Egy strandot, ahol megismerkedünk egy lánnyal, aki csak minket szeret; egy tópartot, ahol pogácsát veszünk a perecestől; egy ágyat, ahol a legjobb irodalmat olvassuk.
Ezek a kilovaglások és visszalovaglások teszik ki a szöveg ritmusát, mely folyton hullámzik nyomorúság és gyönyörűség között. Bármennyire is pokoli a világ, amelybe belevon minket, létünk benne mégsem pokoli. Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak. Nincs az a szenvedés, amely ne rejtene magában valami többet is (közelebbről meghatározhatatlant), mint a puszta szenvedést.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
sleeping dancer · http://sleepingdancer.freeblog.hu 2010.10.04. 22:15:03
Egyébként ezek a kisregények a 70-es 80-as évek fordulóján jelentek meg, egy abszolút mozdulatlan, vagy inkább lassan, észrevétlenül rohadó korban, amikor a művészek inkább a tehetetlenségtől és a semmi nem történik érzésétől szenvedtek és szorongtak, nem attól, hogy "fölakasztják" őket. (Nem emlékszem, van-e ilyesmire konkrét utalás a szövegben, de nem hinném.)
1979 egyébként amolyan annus mirabilis volt: ugyanakkor, amikor a Halál kilovagol megjelent, elkészült három nagyon jelentős magyar film is, amiből megérhető az egész kor: Jeles András Kis Valentinója, Gothár Ajándék ez a nap-ja és Tarr Béla Családi tűzfészek-je.
pontilyen 2010.10.05. 12:38:32
"a művészek inkább a tehetetlenségtől és a semmi nem történik érzésétől szenvedtek és szorongtak, nem attól, hogy "fölakasztják" őket. (Nem emlékszem, van-e ilyesmire konkrét utalás a szövegben, de nem hinném.)"
Ebben tévedsz. Temérdek (tényleg meghökkentően sok) utalás van a szövegben kivégzésekre, akasztásokra, kegyetlenkedésekre. És egyes pontokon ezt korántsem erőltetett belemagyarázás a rendszertől való rettegésként (is) értelmezni.
Egy jellemző részlet a regényből:
"Végtére is, szőtte tovább a gondolatait, egy cipőkanalat nemigen vetnek börtönbe, nem verik gumibottal a veséjét, hogy valljon a barátaira, nem tagadják meg tőle -- ha dohányos -- a cigarettát, nem ítélik kötél általi halálra, nem kell kegyelmi kérvényt fogalmaznia, melyet természetesen elutasítanak, és főként: nem akasztják fel."
Benne van a szövegben a semmitől való szorongás is, de a nyílt agressziótól való rettegés, sőt a teljesen egyértelmű rendszerkritika is. (Erről is hozhatók idézetek.)
sleeping dancer · http://sleepingdancer.freeblog.hu 2010.10.05. 13:21:16