Az 1970-es években, akkor tehát, amikor úgy tűnt, hogy a magyar prózairodalom tömény unalomba fullad, és sehol a láthatáron nem mutatja magát egyetlen eredeti tehetség sem, berobbantak irodalmunkba a "Péterek", hogy új értelmet adjanak végre (ismét) a prózaírásnak.

Négy "Péterről" volt szó. Vagyis inkább háromról (Lengyel Péter inkább irodalomszervezőként volt és maradt jelentős). Mi történt ezzel a három alakkal azóta? Esterházy Péter az évtizedek során szép lassan (korántsem érdemtelenül) a poeta laureatus imázsába pozicionálta magát; Nádas Péter írt két csodálatos óriásregényt, esszéistaként azonban több (alighanem fölösleges) frontvonalat nyitott maga ellen; Hajnóczy Péter pedig (ki tudja? talán a legnagyobb tehetség mind közül) nagyon fiatalon, 39 évesen meghalt.

Alkoholfüggő volt.

Legismertebb műve is (A halál kilovagolt Perzsiából) a szenvedélybetegségről szól. Meg a Kádár-korszak másik arcáról. Azért is érzem szinte kötelességemnek írni erről a könyvről, mert a korszak egyik arcát már méltattam itt.

A Kádár-kor (persze, melyik kor nem?) bedarálta azokat az embereket, akik az átlagnál érzékenyebbek és kifinomultabbak voltak. A halál kilovagolt Perzsiából elbeszélője ilyen.

Hajnóczytól eddig csak novellákat olvastam, azok nem fogtak meg különösebben. Ez a könyv viszont már az első mondatával, sőt már a mottójával (!) magához vont. A mottó egy Babits-idézet:

Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részebb énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

 

és nem sejted, hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod, hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

 

Az első mondat pedig:

Íme a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell, gondolta.

 

Ez az indítás, mottóval, fehér papírral, máris belevon minket minden szenvedélybetegség origójába: a szorongás állapotába.

Úgy is mondhatnám: a regény a szorongásról szól.

A szorongásról azt tudjuk, hogy nem tudjuk pontosan körülírni. Nem tudjuk egészen pontosan megmondani, hogy mitől félünk, mi miatt szorongunk. És valóban: benne van ebben a regényben minden, amitől a '60-as, '70-es évek Magyarországán egy érzékenynek mondható fiatalember rosszul érezheti magát. (Találok-e magamnak nőt? Miféle alakok között fogok dolgozni? Beszélgethetek-e bárkivel ebben az országban Heinrich von Kleist, romantikus német íróról? Egyáltalán: lesz-e napi betevőm? Kenyerem? Nem akasztanak-e föl? Nem találják-e ki rólam, hogy "a rendszer ellensége" vagyok? Mi lesz velem?)

Az alkohol (és a cigaretta) semmi másra nem jó, csak arra, hogy csináljunk valamit. Lehetne persze talán mást is csinálni, de nem biztos, hogy az elviselhetőbb, mint az a semmi, amit az ital kínál. És akkor még mindig nem tudjuk, hogy tényleg lehet-e mást is csinálni.

A könyv arról a szorongásról szól, amit egy pusztuló, ugyanakkor mégis félelmetes rend(szer) plántál bele az emberbe. Szűken értve a pártállam. Tágabban értve a társadalom. A huszadik század. Még tágabban értve maga a létezés.

Az a furcsa azonban ebben a szövegben (és ez teszi szerethetővé), hogy mégis lépten-nyomon előtör a sorok közül a szabadság, az élet és az idill. Néha tényleg kilovagol belőle a halál. És olyankor a legszebb, legboldogabb, legnapsugarasabb arcát mutatja benne az élet. Egy strandot, ahol megismerkedünk egy lánnyal, aki csak minket szeret; egy tópartot, ahol pogácsát veszünk a perecestől; egy ágyat, ahol a legjobb irodalmat olvassuk.

Ezek a kilovaglások és visszalovaglások teszik ki a szöveg ritmusát, mely folyton hullámzik nyomorúság és gyönyörűség között. Bármennyire is pokoli a világ, amelybe belevon minket, létünk benne mégsem pokoli. Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak. Nincs az a szenvedés, amely ne rejtene magában valami többet is (közelebbről meghatározhatatlant), mint a puszta szenvedést.