Milyen ritkák... Valahogy az élet állandó körforgása bedarálja őket.
Vagy csak én vagyok ezzel így? Nem hiszem. Kevés kivételes embertől eltekintve, úgy érzem, ez valamennyiünk problémája.
De mit nevezek fennkölt és nemes pillanatnak? Hát azt, ami jó. Ami tiszta. Ami nem hagyja maga után a kielégítetlenség érzetét. Mert nemtelenné az embert a kielégítetlenség teszi. [Karinthynál olvastam: a világot nem az önzés teszi pokollá, hanem az irigység. Mert a szem többet lát, mint amennyit a gyomor megeszik. Ez egy mély igazság. Az irigység forrása azonban a pillanat kielégítetlensége. Ez az elaljasodás spirálja.]
De van-e szabály arra, hogy melyik pillanat fennkölt és nemes?
Nincs. Éppen az a dolog lényege, hogy bármilyen cselekvés, akár egy pislogás is, lehet nemes és nemtelen.
Vegyünk példának egy tettet, amelyet mindenki véghez visz, aki olvassa ezeket a sorokat: az ivást. Kedves olvasóm! Mikor ivott ön utoljára úgy, hogy átérezte közben az ivás mint cselekvés egész fennköltségét, esemény voltát, ünnepi csodáját? Ugye, régen. Én is így vagyok vele. Az ivás elvesztette éltető jellegét. Már csak életben tart, de nem épít.
Jó lenne ezt a spirált visszaforgatni, mert érzem romboló hatását.
Hogyan rombol? Hát úgy, hogy óhatatlanul elaljasít. Még nem is tudom, de már megtörténik. Ha nem elégít ki egy pillanat, az ökonómia érdekében másféléket keresek. És ilyenkor kezd el az emberrel másokkal foglalkozni. Pedig másokkal csakis annyiban érdemes foglalkozni, amennyiben valamit ki tudunk egészíteni bennük; amennyiben valamit hozzá tudunk adni a létükhöz. Az aljasság azonban elvenni akar.
Ne gondolja olvasóm, hogy ennek bármiféle konkrét vagy látványos nyoma volna a cselekvéseinkben. Szó sincs róla. Egyszerűen csak észrevétlenül elkezdjük egy kicsit rosszabbul érezni magunkat. Ennyi. Csak ennyi. De ez elég.
A fennkölt és nemes pillanatok szintén észrevétlenül változtatják meg az életet. Az egyik ember telítettsége előhívja a másikét, mert az megérzi, hogy nincs mit elvenni tőle.
Mindez persze nem tudatosul. Csak egyszeriben észrevesszük, hogy tele vagyunk kinccsel. Hogy jó élni. Hogy kívánatos.
Tényleg csak én érzem úgy, hogy gyerekkorunkban gyakrabban, többször éreztünk ilyet?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2010.11.29. 18:53:19
Kérdés, hogy ez baj-e. Hisz egy is egy háló, a jótettek és a hála hálója, ami egyben tart, közösséggé formál minket.
pontilyen 2010.11.30. 11:07:08
Szerintem nem baj, sőt. Miféle értelme volna az önzetlenségnek, ha nem az, hogy jobbá teszi a világot? Az olyan típusú "tiszta önzetlenség", mely kevesebbé teszi a világot, csak elvont és üres lehet.
Önző vagyok, tehát segítek neked, jót teszek veled. Te önző vagy, tehát elfogadod ezt, és alkalomadtán te teszel hasonlóképp.
Viszont ennek elfogadásához és belátásához kell valami: humorérzék.
rakovszk 2010.11.30. 20:38:15
aSimon 2010.12.01. 12:05:18
"Az irigység forrása azonban a pillanat kielégítetlensége. (...) Ha nem elégít ki egy pillanat, az ökonómia érdekében másféléket keresek. És ilyenkor kezd el az emberrel másokkal foglalkozni."Illetve: a telített pillanatban "Az egyik ember telítettsége előhívja a másikét, mert az megérzi, hogy nincs mit elvenni tőle."
Ezeket nagyon jónak éreztem: tehát, ha hiány van bennünk, akkor másokhoz fordulunk, hogy elvegyünk tőlük. Ha viszont teljesek vagyunk és nincsen szükségünk másokra, éppen akkor adunk önkéntelenül is másoknak. Paradox, és nagyon találó gondolatmenet. Azt hiszem, Rakovszk is valami ilyet feszeget.
Ami számomra is az igazi probléma, hogy a társadalomban élés igen nagy része ilyen üres pillanatokban zajlik (pl. utazol egy tömött buszon, és csak arra tudsz gondolni, milyen jó lesz hazatérni, és egyre ingerültebb vagy a téged körülvevőkkel szemben). Másik dolog: idővel egyre kevésbé vagy képes ráhangolódni más réteghez, generációhoz tartozó emberekkel való együttlétre (lehet, hogy nem is kell, de az élet rákényszerít). És így tovább...
italoscalvino 2010.12.02. 15:24:40
hu.wikipedia.org/wiki/Flow
Egyébként meg akárhogy nevezzük, ezt gyakorolni kell. De el kell, hogy keserítselek: az, amikor egy pohár vizet is úgy tudsz meginni, az nagyon sok év gyakorlás. Nagyon sok.
pontilyen 2010.12.02. 22:08:38
Van hozzá köze. Megvallom, számomra alapvető gondolkodás-átformáló erejű volt a flow-elmélettel való találkozás. Írtam is róla: pontilyen.blog.hu/2009/04/27/pont_egy_ilyen_konyv_kell_most_nekem
Hogy gyakorolni kell-e? Óvakodnék attól, hogy keleti önszuggeszciós technikák irányába vigyük el a kérdést. Miért? Mert a flow, illetve az, hogy jól érezzük-e magunkat,elsősorban nem technikai, hanem filozófiai kérdés.
italoscalvino 2010.12.02. 23:41:34
Egyáltalán nem az önszuggesztióról beszélek, inkább arról, ahogy a tudást belsővé tesszük. A filozófia, ha nem gyakorlod, akkor kb. a filozófiatörténetet meg egypár módszertani (höhö, technikai) alapvetést jelent. A gyakorlástól érik meg. Ugyanez a helyzet szerintem az erkölccsel, a szeretettel, és igen, a boldogsággal is.
Saját tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a technikai és filozófiai kérdések néha meglepő közelségbe, sőt átfedésbe kerülhetnek egymással. Nem tudom, hogy te miért tartod feltétlenül szükségesnek e kettőt szétválasztani. Pláne nem értem azt a pimasz fölényt, amivel a technikai megközelítést lesöpröd.
pontilyen 2010.12.03. 00:01:00
Hm, pimasz fölénynek érezted? :-) Szándékom szerint nem az volt.
Inkább mindössze annak szomorú tapasztalata, hogy sokan valóban technikai kérdést csinálnak saját... hm... boldogságukból. Iparággá is vált ez, afféle boldogságiparrá, ami számomra mérhetetlenül ellenszenves. Ennek öntudatlanul gyűrűző hatását éreztem ki a szavaidból ("nagyon sok gyakorlás"), meglehet, teljesen tévesen.
Gyakorlatot és elméletet szerintem sem lehet vagy szabad különválasztani, éppen egy ilyen különválasztás ellen kelek ki, amikor a boldogság (flow) elérésének technikai értelmezését támadom. Mert mit tesz az ember, amikor NEM gyakorol? Akkor HOL él? A gyakorlás az vagy minden (MINDEN!) pillanatra szól, vagy önjáró marad.
Minden pillanatban persze nem lehet (legalábbis a legtöbb ember nem képes rá) a szeretetet gyakorolni. Ám a telített pillanatok jellemzője éppen az, hogy kitöltik az idő egészét; azaz az ember nem gyakorlásnak, próbának, játéknak fogja föl őket. A telített pillanatok "gyakorlása": önellentmondás.
italoscalvino 2010.12.03. 11:48:49
Nem a tökéletes pillanatot kell gyakorolni, hanem a pillanat megélését kell gyakorolni, azért, hogy amikor a tökéletes pillanat eljön, akkor felismerd, és ne a filozófiai attitűdödet igazgasd a tükör előtt a nagy találkozásra készülve.
Azt hallom ki a szavaidból, hogy Neked csak a tökéletes elég jó. Sőt, azt is mondod, hogy minden pillanatra kell szólnia a gyakorlásnak. És ha ez nem megy (márpedig nem megy), akkor meg ne égessük magunkat a próbálkozással, mert az nem elég ...khm... filozófiai. Az tud minden pillanatban (szeretetet, megbocsátást, boldogságot, stb.) gyakorolni, aki előtte csak néha gyakrolt egy kicsit.
pontilyen 2010.12.03. 12:23:28
Szerintem nincs nagy távolság a kettőnk felfogása között. Szerintem is ott fordul meg az élet, hogy ki tud-e fejleszteni magában egy olyasfajta nyitott attitűdöt az ember, amely a telített pillanatok befogadására alkalmassá teszi.
Alighanem a "gyakorlás" szó kétértelműsége okozhatta a félreértést.
Illetve azzal nem értek egyet, hogy működhetne egy "gyakorlok ---> jó leszek" modell. Ahhoz, hogy megváltozzon az életünk, alapvetően új struktúrákba kell helyeznünk a gondolkodásunkat. (Ez legtöbbször nyilvánvalóan nem szándékolt történés.) Amit tehetünk, az inkább a nyitottság kiépítése, "gyakorlása", de ebben egyet is értünk, azt hiszem. :-)
italoscalvino 2010.12.03. 13:03:28
Elképzelhetőnek tartom, hogy ez egy tyúk-tojás probléma, ahhoz, hogy elkezdj ténylegesen gyakorolni, előbb alapvetően új struktúrába kell helyezni a gondolkodásodat. Mégis inkább azt szeretem gondolni, hogy inkább a kikristályosodáshoz hasonló a folyamat, kell egy kristálymag (lehet, hogy nem így hívják), ami köré rendeződni tudnak a részecskék. A kristálymag megjelenése tényleg nem szándékolt döntés, de az, hogy utána hűtöd vagy melegíted a folyadékot, az csak rajtad múlik. És a kristálymag tényleg bármi lehet, a leggyakrabban valami szennyeződés.