Amikor valami sikerül, valami működni látszik, valamiben szerencsém van, és már azt hihetném, hogy "sínen vagyok", és minden okom meglenne, hogy saját nagyszerűségembe vetett hitemtől duzzadva elbízzam magam, eszembe szoktak jutni Faludi Ferenc (XVIII. században élt szerzetes költő) verssorai:

A szerencse változásin
Tanult elme nem indul,
Ide s oda rándulásin
Nem sértődik, nem mozdul.
Csak ugy nézi csuf játékát,
Mint a forgó karikát,
Csak ugy nézi csuf játékát,
Mint a forgó karikát.
Mint a forgó karikát.

De miért csak olyankor, amikor jól megy, amikor felül vagyok?

Nem állítanám egyértelműen, hogy csak olyankor. Amikor elveszettnek hiszem magam a világban, olyankor is előfordul, hogy ezek a sorok hatni kezdenek, beszivárognak a tudatomba, és megvigasztalnak. Hiszen a baj is csak a szerencse hiánya. Sorsunk nem a mi kezünkben van, miért esnénk kétségbe?

Mégis az a gyakoribb, hogy az élet közepén jutnak eszembe Faludi szerencse-versei.

Miért?

Mert ezekből a versekből, látszólag rezignált tartalmuk ellenére is, süt az életvidámság, a kirobbanó öröm, a móka, a játék, a kacagás. Hogy azonban ezt megértsük, föltétlenül el kell vonatkoztatnunk attól, hogy a versnek, a szavaknak elsősorban jelentésük van, és a testük csupán másodlagos. Faludi műveiben (mint minden jó irodalmi műben) a test az első, a jelentés pedig a második. Ezért kell azt mondani, hogy a fönt idézett szöveg is életvidám, mókás, örömteli.

Legtisztábban ez a mókás mivolt a Csak ugy nézi csuf játékát sorban fejeződik ki. Talán azért, mert itt a legegyértelműbb a jelentés és a szövegtest közti feszültség. Olyan egyértelmű, hogy szinte már kicsap.

De miért is? Én azt hiszem, egy oximoron miatt. A csuf játék szerintem oximoron. Contradictio in adjecto. A játék nem lehet csúf. A játék, ha játék, mindig szép. Még amikor valakit ki is csúfol egy játék, a kicsúfolt akkor sem érzi kicsúfolva magát, hiszen csak játékból csúfolták ki. Pont az a játék lényege, hogy mindenki jól érzi benne magát. A játszó élvezi, hogy játszik; a néző élvezi a játékot. Mi lehet ebben csuf?

A játék a versben konkrétan szójáték. Ritmusjáték. Alapja egyrészt egy felező nyolcas: A szerencse / fordulásin // Tanult elme / nem indul... 4/4//4/3; másrészt egy alliteráció. A csé-k csengenek össze meglehetősen fülborzasztóan, csúnyán, de pont ezért szépen, vidáman, játékosan: Csak úgy nézi csuf játékát... Ez a csuf játék (mely valójában ugye szép játék) tehát maga a szöveg, maga a vers.

A forgó karika is maga a vers. A vers ide-oda lendülő, föl-le mozgó, hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokat váltogató ritmusa. Igen: így nézzük a szerencsét, a sorsunkat, ahogyan ezt a verset! Erre a játékra hív minket Faludi.

Miről van tehát szó? A szerencse maga olyan, mint ez a vers? Tehát valamiféle metonímiával van dolgunk?

Tegyük föl, hogy így van. Ekkor azonban a vers ritmusára függeszkedés, a csüggés és hullámzás rajta pontosan ellentmond annak, hogy Tanult elme nem indul rajta... Ha nem indulunk, meg se értjük, mi az. A vers csak akkor létezik, ha kimondjuk, elskandáljuk, átvesszük a ritmusát, élünk benne.

Igen, ez az ellentmondás föloldhatatlan. Mint a csuf játék. Ha csuf, nem lehet játék; ha játék, nem lehet csuf. Ha költemény, nem oktathat ki minket a szerencse forgandóságáról, hiszen nem állhat kívül rajta, maga is része annak (a csuf játéknak).

És igen, azt hiszem, pont ez a megragadó a fönti sorokban. Pont ezért nem eresztenek. Nem azt mondják ki, hogy miért nem lehetek boldog, ha szerencsém van; hanem azt, hogy miért vagyok az. Miközben látszólag pontosan ennek ellentétét mondják.

És ez így van jól. A boldogság állapota ugyanis éppen ez a vibrálás, a megokolhatatlan szerencse tudata. Csuf játék, mert kicsúfolja racionális énünket, mely azt hinné, másképpen is lehet boldognak lenni, mint megokolhatatlanul.