Nehéz a következőkről "spoilermentesen" beszélni. De számít ez? Aki nem olvasta még, olvassa el A nagyidai cigányokat, úgyse a cselekmény a lényeges benne (... hanem a nyelv, az a tündéri, fanyar humorú Arany-nyelv); aki pedig olvasta már, az úgyis újra meg újra el fogja olvasni egyes részleteit.
Például a végét. Nem teljesen a záró strófák ezek, de majdnem. Túl vagyunk a csatán, Puk Mihályék győztek, és büntetésül Puk a következőt szabja ki a várvédő cigányokra:
Boszús képpel hagyá a kincstárat oda
És vitézeinek ily parancsot ada:
Hogy a cigányokat ebrudon kivessék;
Tetszős volt azoknak ez a kötelesség.
Kettő nagy doronggal a kapuhoz állott,
A többi riasztá a szép cigányságot:
"Fuss moré, ahogy tudsz!" ők szaladtak sorra,
Kapu küszöbénél nagyokat ugorva.
Rúdját ama kettő úgy tartja keresztbe,
Hogy át kell ugorni sebes futás közbe;
Nem magasan tartják, de neki lóditják
S a szegény dádékat repülni tanitják.
Már csupán a vajda volt odabenn, maga:
Ő is nagykomolyan rúd felé ballaga,
Hol a végit nézte, hol pedig középen,
Látszott, hogy szeretné kikerülni szépen.
Egyszer nagyot ugrik, de nem ám előre,
Hanem egyenest fel, fel a levegőbe,
Amazok a rúdat felkapák üresen:
Rúd alatt a vajda kisuhant ügyesen.
Ezek a sorok valami elképesztően szépek. Fejből tudom őket, de a varázslatot, amit olvasásuk (újra fölmondásuk) okoz, nehéz kielemezni.
Miről van szó a szövegben? A cigányokat kivetik ebrudon, kivéve a vajdát (ugye, Csóri vajdát), aki kicselezi az ellenséget. Ennyi. Az allegorikus értelmezése a szövegrésznek világos: Csóri = Kossuth, kicselezés = kimenekülés az országból, többiek ebrudon kivetése = megtorlás a szabadságharc után. A nagyidai cigányok újabb értelmezői kimutatták, hogy ez az eposz azért jóval több és izgalmasabb, mint egy puszta allegória; bár puszta allegóriaként olvasva is zseniális a szöveg. Nota bene: Arany volt az egyetlen, aki kora (sokszor önjáróan üres) pátoszában képes volt ironikusan közelíteni a szabadságharchoz. El is nyerte a jellemzően humortalan és álszent magyar közvéleménytől méltó büntetését, művéért kellően meghurcolták.
De túl ezen az allegórián, mi az, ami működik itt? Mi történik itt?
Vagy egyszerűbben, egyszersmind kisebb igénnyel kérdezve: mi tetszik nekem ebben?
Tetszik rögtön a negyedik sor: Tetszős volt azoknak ez a kötelesség. Ez a legfafejűbb olvasat, mégis vállalom: a realizmusa miatt. Hát persze, hogy Puk katonáit egy kis kegyetlenkedés jobban izgatja, mint a nagy és szent háború. Ez a kötelesség tényleg tetszős nekik. Föltehetően ez az egyetlen kötelesség van, ami tetszős nekik.
És végig ez a vaskos realizmus. Pontos leírása annak, ahogyan megfogják két oldalról a rudat, ahogyan a cigányok odafutnak, ahogyan azok a kapu küszöbénél nagyokat ugornak, és így tovább.
Az allegorikus olvasat végig működik, erre azért figyeljünk. (Aradi vértanúk nagy ugrása a halálba stb., ami közben mégis micsoda groteszk módon van visszájára fordítva, nevetségessé téve, deszakralizálva itt. Igen, ez a realizmus valószínűleg pont ezért kell.)
Aztán egy elképesztően zseniális remeklés:
Nem magasan tartják, de neki lóditják
S a szegény dádékat repülni tanitják.
Az első sor ritmusa pontosan követi az esemény ritmusát, a de neki lódítjáknál begyorsul a ritmus stb. De ezek ilyen apró finomságok, melyek Aranynál mindig működnek.
Izgalmasabb a repülni tanitják szószerkezet. Repülni: jó, allegorikusan olvasva ez megint egy kifordítás. A vértanúk fölrepülnek a mennybe, a magyar történelem Pantheonjába. Holott csak kiverték őket ebrudon egy amúgy is rozoga és üres várból. De engem mindezen túl magának a szószerkezetnek a groteszksége fog meg. Tanitják: mintha történne itt valami, mintha létezne is bármiféle tanulság, mintha szó lehetne itt bármiféle "tanulásról". Hol van a feszültség? Ott, hogy ide a tanitják szó nem illik. Ezek buta, szadista katonák, tőlük nem lehet tanulni semmit. És mégis.
A részlet csúcspontja mégis az utolsó két versszak. Az egész annyira groteszk a nagykomolyan rúd felé ballagó cigányvajdával, hogy azt szinte kifejezni sem lehet. (Az allegorikus olvasat persze végig működik.)
De bejön még valami. Az ítélet a műről. Ezek a sorok már A nagyidai cigányok című eposzra is vonatkoztathatók:
Hol a végit nézte, hol pedig középen,
Látszott, hogy szeretné kikerülni szépen.
Hiszen hát nem pont ilyen ez az egész eposz? Hol a végit nézzük, hol pedig középen, látszott, hogy szeretné [Arany] kikerülni szépen. Mit? Hát a büntetést. A felelősség megállapítását. Szeretne ő is dicshimnuszban szólni a nagy eseményről. De nem tud. Egyszerűen túl jó költő volt ahhoz.
Csóri vajda és az eposz elbeszélőjének nézőpontja egy pillanatra összeér.
De csak egy pillanatra.
Egyszer nagyot ugrik, de nem ám előre,
Hanem egyenest fel, fel a levegőbe,
Amazok a rúdat felkapák üresen:
Rúd alatt a vajda kisuhant ügyesen.
Ez ugye Kossuth. Fölment a levegőbe, egyenest, a magyar történelem nagy és tiszteletreméltó alakjai közé.
De az eposzban ez mi? Üresség. A felkapák üresen rész tetszik nekem legjobban. Meg persze a rá oly tündérien rímelő kisuhant ügyesen.
A vajda fölment a mennybe, mi meg itt állunk üres kézzel, egy üres történettel a kezünkben, melyet lehetetlenség megfejteni, megérteni.
Zseniális.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.