Dolgozunk, ez a pillanatnyi létállapotunk. Ki a "mi"? Hát mi. Mi, akik most nőttünk bele a világba, eddig csak tanultunk róla. Mi, akik világmegváltó terveket szövögettünk. Mi, akik nem voltunk hajlandók elfogadni, hogy a világ pont olyan, amilyen, és úgy véltük, meg tudjuk változtatni.

Most nem változtatunk meg semmit. Dolgozunk. Nincsen egyetlen fikarcnyi úgynevezett "gondolatunk" sem.

"Nem az a lényeg, hányszor csap a madár a szárnyával, hanem hogy íveljen."

Ez a csodálatos Pilinszky-mondat fölmentést (mit fölmentést? igazolást!) adhatna minden bloggernek a hosszú-hosszú szünetekért, ha közben valóban ívelne, ívelődne fölöttünk valamilyen világmegváltó gondolatvilág. Vagy ha nem is megváltó, de legalább világtisztító, világszépítő, világjobbító. A helyzet azonban az, hogy nem ívelődik semmi.

És a legtöbb ember mindig így él. És nem fáj neki. Sőt büszke rá.

Persze az élet beteljesülése talán éppen a közösség érdekében végzett alkotó munka. Ez hozza létre a flow állapotát. Munka és kielégítettség tökéletesen átfedi egymást, az öröm forrása éppen a munka, és nincs rajta kívül semmi sem. Satöbbi, satöbbi. De így van-e ez?

Egyszer, péntek délután, hazafelé menet, a várható pihenés gondolatától eltelve, megindult bennem a költészet. És akkor megértettem, amit olyan régóta nem értettem már. Azt mégpedig, hogy a beteljesülés (nevezzük talán így: a boldogság) nem valami olyasmi, ami benne van az élet normális menetében, hanem mindig valami olyasmi, ami kívül van rajta. A munkát végző ember legfeljebb a szenvedélyt érezheti, mely örömöt okoz és flow-t, és amely eltelíti, és amely lendületbe hozza, és azt az érzést adja neki, hogy él, és hogy élni a lehető legjobb dolog, ami csak történhet egy létezővel. De az igazi boldogság, melyhez mindig társul valami mélabú is, a visszatekintésben keletkezik, az elrugaszkodásban, annak tudatában, hogy igazából semmi sem fontos.

Na most ez lenne Maslow piramisában a legfelső szint. Ha Maslow piramisa egy használható és egy nem teljességgel elméleti kreálmány volna.

Miért mondom, hogy elméleti? Mert a szintek, Maslow piramisának szintjei, a valóságos életben nem épülnek egymásra. Aki éhes, az még attól éppen megvalósíthatja magát; aki bizonytalanságban él, az nem biztos, hogy éppen nem éhes is egyben; stb. A valóságos élet minden pillanata kevert. És a lehető legritkább esetben fordul elő, hogy életünk egészéről éppen egy történetet alkotnánk meg, amely elhelyezhetővé tenne minket a piramis valamelyik skatulyájában. Az egymásra épülés nem több, mint egy érdekes és csábító fikció.

De ha már érdekes, és ha már csábító, akkor mégis el lehet játszani vele.

Képzeljük el tehát, hogy mi a Maslow-piramis legmagasabb szintje. Maslow szerint az önmegvalósítás. Szóval hogy van egy munkánk, amely tökéletesen kielégít minket, amely állandóan új kihívásokkal szembesít, melyek megoldása egész idegrendszerünket mozgásba hozza, és ez volna ugyebár az élvezet, a mások érdekében végzett munka, önmagunk kiteljesítése, a cél, melyért küzdöttünk, a vágy, melyet kielégítettünk, az élet, melynek zenitjét elértük.

Csakhogy amikor én elképzelek egy ilyen embert, nem tudok elszakadni attól a kényszerképzettől, hogy az ilyen ember nem egyéb, mint egy korlátolt majom.

Mert van egy sokkal magasabb szint: elengedni önmagunkat. Mindazt, amiért küzdöttünk, amit kielégítettünk, mindazt, aminek zenitjét elértük. És széttekinteni úgy, mintha mi sem történt volna. Mint egy gyerek, aki csak játszik. Elveszteni az építményt, az identitást, azt, amitől mi "mi" vagyunk. És nem lenni senki. Csak mint a fák meg a bokrok. Szívni a napfényt, fotoszintetizálni.

És erre a szintre (ezért nincsen szükséglethierarchia) a legutolsó koldus is fölérhet.

Persze, mondja olvasóm: csak egy pillanatra. És ha újra eszébe jut, hogy milyen helyzetben van valójában, máris elveszti a beteljesültség illúzióját.

Igen, válaszolom én: de ezért nem a pillanat a hibás, mert a pillanat képes arra, hogy az idő egészét betöltse. Ezért a valóság erőszakos hittérítői a hibásak, akik kategorizálják az embereket és pillanataikat, és nem merik elengedni őket. Nem hagyják, hogy szárnyaljanak. Valószínűleg azért, mert végtelen korlátoltságukban fogalmuk sincs arról, hogy mi az a szárnyalás.