Pontilyen pont ilyen

Elhatároztam, hogy csak(is) akkor fogok jegyezgetni ide, ha elháríthatatlan belső kényszert érzek rá. Hiszen talán pont erre való egy blog: lecsapolni mindazt az agyfolyást, ami az elmében maradva kóros folyadékká változna át. Teret nyitni a szavaknak, hogy maradjon tér ott is, ahol még nincsen szó. Hát most megvan ez a belső kényszer, muszáj írnom.

Elolvastam ma Michel Foucault könyvé(nek első köteté)t A szexualitás történetéről. Erről szeretnék írni.

Mindenekelőtt arról, hogy hogyhogy még csak most. Holott megírtam már, hogy egy alapkiindulás, egy esthajnalcsillag, egy gondolkodási origó a szerző számomra. És íme, itt az egyik főműve, és még nem is olvastam. De hát kell-e ezt magyarázni? Egyetlen mondat elegendő, talán egyetlenegy pletyka, hogy valaki kitörölhetetlenül bevésődjék a tudatunkba, hogy átjárja gondolkodásunk minden cseppjét, és -- ha később esetleg már csak tagadás formájában is -- ne szabadulhassunk meg a hatásától. Nekem Foucault akkor vált ilyen "kitörölhetetlen origóvá", amikor elkezdtem olvasni a Szavak és dolgok című könyvét, és ott (mindjárt az elején) rátaláltam egy olyan mondatára, amely teljesen világossá tette számomra, hogy ez egy hihetetlenül radikális gondolkodó. Ez a mondat így hangzik: "Amikor osztályozó rendszert állítunk fel, amikor azt mondjuk, hogy a macska és a kutya kevésbé hasonlít egymásra, mint két agár, még abban az esetben is, ha mindkettő meg van szelídítve és be van balzsamozva, még abban az esetben is, ha mindkettő úgy rohangál, mintha csak megveszett volna, még abban az esetben is, ha az imént törték össze a korsót, akkor vajon minek az alapján végezzük el az összehasonlítás műveletét teljes biztonsággal?" [Nem bírtam most se, hogy bepötyögtem, nevetés nélkül megállni.] Tényleg, minek az alapján?...

Valójában, azt hiszem, Foucault megvalósította gyermekkori elképzelésemet a "tudósról". A tudós e szerint az az ember, aki a lehető leggyermekibb, legnaivabb, legkézenfekvőbb kérdéseket magyarázza meg úgy, hogy a lehető legmegfontoltabb és legkörmönfontabb felnőtt is igazat adjon neki. Például: miért vesznek föl fekete ruhát az emberek, ha gyászolnak? Miért építenek az emberek templomokat? Miért laknak az emberek házakban? Miért hiszik azt a felnőttek, hogy a szex az valami lényeges dolog? Miért szoktunk hazudozni egymásnak? Stb. stb.

Többször megállt a lélegzetem, miközben A szexualitás történetét olvastam. Hogy te jó ég, mennyire  igaza van! Idézzek mondatokat? Jó, akkor azt játszom, hogy véletlenszerűen fölütöm a könyvet, és kiírok egy-egy mondatot. [Miközben hangsúlyoznom kell, mennyire koherens és logikailag kikezdhetetlen az egész konstrukció is!]
"A mi korunkat, immár évszázadok óta, egy olyan társadalomtípus jellemzi, amelyben a hatalom egyre kevésbé használhatja jelrendszerként vagy reprezentációs rendszerként a jogot." [Ennyit arról, hogy mennyire képezi le egy törvény a valóságos emberi viszonyokat.]
"Az emberek azonban egyre ritkábban halnak meg kínpadon, és egyre gyakrabban háborúban" [Nesze neked, drága Attila: "Bízom, hisz mint elődeinket / karóba nem húznak ma már." Egyébként miért is?...]
"Mi a nemiség, pontosabban a a "szexualitás" társadalmában élünk: a hatalom mechanizmusai a testet és az életet veszik célba, mindazt, ami elősegíti az élet burjánzását, ami megedzi a fajt, fokozza az erőnlétét, erősíti azt a képességét, hogy másokon uralkodjon, vagy hogy mások hatékonyan használhassák fel a saját céljaikra." [De hisz akkor ez a sport 20. századi virágzását is megmagyarázza -- többek közt.]
"Vagyis a modern társadalmakat nem az jellemzi, hogy valamilyen módon homályban akarják tartani a szexualitást, hanem az, hogy szakadatlanul beszélni kénytelenek róla, úgy tálalva a dolgot, mintha titok volna, mintha maga volna a titok." [Döbbenetesen igaz; csak nézzünk bele néhány folyóiratba, kapcsolgassunk a tévécsatornák között, sőt! hallgassunk végig néhány beszélgetést a buszon, bármily illetlen is.]
"Alighanem a nácizmus ötvözte egymással a legnaivabban és a legkörmönfontabban a vérrel kapcsolatos fantáziákat a fegyelmező hatalom féktelen tobzódásával." [Hihetetlen, hogy van egy ember, aki még ezt a témát sem elfojtósan kezeli! Úgy ad magyarázatot a nácizmusra, hogy megkerüli az ilyen magyarázatok szokásosan lapos és igen keveset mondó retorikáját.]

Stb. stb. Tényleg nem csaltam! (Csak egy kicsit.) Akárhány oldal, annyi zseniális meglátás.

Muszáj volt írnom róla. Remélem, van olyan kedves olvasóm, aki most följegyzi az "elolvasandó szerzők" listájára. De ha nem, az se baj. Mindenkinek máshol van az origója.

(Figyelem! Ez a bejegyzés nyugtalanító tényeket közöl! Megtekintése 0 éves kor fölött csak a lelkiismeret engedélyével ajánlott!)

Apukám (is) elvesztette az állását; most már mindkét szülőm munka nélkül van. Kezdődik (illetve folytatódik) megint a mélységesen megalázó és embertelen álláskeresési tortúra. Kiszámíthatatlan eredménnyel.

A ma reggeli utolsó álmom az volt, hogy anyukám sírdogál le-föl a villamoson, balhét csap. Olyan rettenetes volt, hogy egyből föl is ébredtem. Egy Kosztolányi-vers jutott eszembe: "Fejében az anyagi gond / csörögve ébred és megöblösödve, / halálosan zúg, mint a gong." (Ember 1930-ban) Aztán az jutott eszembe, hogy miért Kosztolányi jutott eszembe, miért nem például József Attila, aki épp erről (az "anya(g)i gondról") sokkal analitikusabban írt. Pedig nyilvánvaló. Nem az, hogy K.D.-t ez (éhezés, állandó nélkülözés, futkosás a mindennapi megélhetés után) nem érintette olyan közvetlenül, mint J.A.-t, és hogy nyilván (hál' Isten, kopogjuk le) jelenleg engem sem. Egy mondattal soha nem azért azonosulunk, mert az emberrel, aki mondja, igen. Valahogy a mondatok horizontjával, a kérdésiránnyal azonosulunk, és onnan jön minden egyéb belátás. És J.A.-ban bár bájos, tényleg szeretetreméltóan ártatlan és elképesztően tisztességes hangnemben, de mégiscsak ott van az, hogy lehetséges egy igazságos(abb?) társadalom, amelyben (mondjuk) hinni és amelyért (mondjuk) tenni lehet. Kosztolányi meg eleve úgy látja, hogy az élet eleve igazságtalan. Mert hát hogyan is ne lenne az?!  Az élethez (Nietzsche ezt sok helyen és számomra teljesen meggyőzően kianalizálja) lényegileg hozzátartozik, hogy igazságtalan. No, ilyesmi gondolatokra ébredtem... :-)

Aztán elolvastam ma Kosztolányi Dezsőné 1944/45-ös feljegyzéseit. Hátborzongató látni, hogy az emberek hatvan-egynéhány év alatt semmit sem változtak. Ugyanaz a sötét előítéletesség ma is, mindenhol. Irodalmi értéke különben nem sok van a könyvnek, bár csodálatos érzékelni, ahogy be-beszivárog a férj szövege a feleségébe. Meg hát egy napló mindig letehetetlen olvasmány. Az élet gonoszkodó tréfája, ahogy a Hajnali részegség sorai pontról pontra szó szerinti értelműbe fordulnak át: "ha összeomlik [mármint a házuk], s gyom virít alóla, / nem sejti senki róla, / hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla". Hát összeomlott. (Márai is elmerengett ezen a naplójában.) A feleség megáll a romoknál, és észreveszi, hogy bizony az orosz (és egyéb) katonák mindent elloptak, még az épen maradt festményeket is; csak a könyvek maradtak meg érintetlenül, azok nem kellettek senkinek.

Kicsit talán borús gondolatok ezek ilyen derűs vasárnap. Dehát világéletemben a vasárnap volt a leggyűlöltebb napom. Talán a munka nélküli üresség szorongása ez; hogy másnap tanítás, és ki tudja, mi lesz, minden kiszámíthatatlan.

Nietzschénél olvastam a következőket:

Én is jártam az alvilágban, mint Odüsszeusz, és járok még gyakran: és nem csupán ürüt áldoztam, hogy néhány halottal beszélgessek; én nem kíméltem a tulajdon véremet sem. Négy pár nem tagadta meg, hogy velem, az áldozóval beszéljen: Epikurosz és Montaigne, Goethe és Spinoza, Platón és Rousseau, Pascal és Schopenhauer. Ők azok, akikkel vitáznom kell, ha már sokáig vándoroltam egyedül, tőlük várom a helyeslést, ám a cáfolatot szintén, rájuk fogok figyelni, hallgatni mindig, amint maguk között vitázva cáfolják vagy helyeslik egymás gondolatait. Bármit mondok, gondolok, akárhogy gondolom is, szememet mindig e nyolc emberre szegezem és érzem, hogy az ő tekintetük viszont rám szegeződik. -- Bocsássák meg nekem az élők, ha néha árnyaknak nézem őket, olyan ólomszín sápadtak, halványak, nyugtalanok, annyira vágyódnak az életre: míg az előbbiek olyan elevennek látszanak, mintha még most, a halál után is, tele lennének életkedvvel. Mert az örök elevenség fontos! Mit is kezdhetnénk az "örök élettel", vagy az élettel egyáltalán?

Ha játszunk (és miért ne játszanánk?), föltehetjük a kérdést, hogy nekünk kik az ilyen bűvös halottaink. Én most őket nevezném meg (de írjátok le ti is, kedves olvasók, nektek ki az a nyolc!): Jézus és Dosztojevszkij, Goethe és Nietzsche, Tolsztoj és Foucault, Arany János és Kosztolányi.

Gyorsan le kell szögeznem a következőket: soha nem volt még a kezemben biliárddákó; soha nem próbáltam ki még egyetlen biliárdjátékot sem; soha nem járok lepukkadt (vagy épp elegáns) kocsmák közelében (vagy belsejében), hogy le- vagy beálljak játszani az erre érdemesekkel; és nem is valószínű, hogy eszembe jut majd, hogy valamikor így tegyek. És mégis. Szerelmes lettem a snookerbe. Minden meccset megnézek, minden tornát végigkövetek, minden figyelmemet neki áldozom (kivéve, amit nem). Vajon miért? Erre próbálok most választ találni az alábbiakban; akit untat a téma, ugorjon egy nagyot, hátha kihagyja az esélyt, hogy most utoljára untatja. (Ha már, ugye, fellengzünk...)

Az első élmény

Életemben először csaknem pontosan két évvel ezelőtt láttam a tévében sznúkerközvetítést. Kapcsolgattam a csatornák között, és ráakadtam az Eurosporton az untig unt zöld asztalra. Utáltam. Hogy mindig ezt az unalmat adják foci helyett. Hogy mindig csak az asztalt mutatják, közben hosszú-hosszú csönd, aztán egy-egy golyókoccanás, érthetetlen szavak. Dögunalom. De valamiért (nyilván bosszúból) nézni kezdtem. És a következőt tapasztaltam: egy Higgins nevű ember játszott egy Dale nevűvel. A Higgins nevű volt az asztalnál, és szép sorban lökdöste le a golyókat. Néhányat ugyan visszaraktak (ez érthetetlen volt), de a pontjai folyamatosan növekedtek, mígnem (és ez még érthetetlenebb volt) a kommentátor valami olyasmit mondott, hogy 71 az előny, 67 pont van az asztalon. Hát akkor megnyerte, nem? Nem. Néhány golyót még lelökött, és csak azután nyerte meg a partit (azaz a frame-et, mint később megtudtam). Hát ez nem volt valami érdekes. Még szép, hogy az nyer, aki lökdöshet... Ha Dale lökhetne, nyilván ő nyerne. El is kezdtem szurkolni neki, pláne miután megtudtam, hogy Higgins világbajnok, vagyis hát ezek szerint minden meccse arról szól, hogy az ellenfele nincs is az asztalnál.

Megértettem, mi az, hogy "snookerállás"

Ez olyan volt, mint amikor az első költő fölfedezi, hogy a rímek összecsengése -- érdekes. Egyszeriben elkezdett érdekelni ez a játék. Abban nem találtam semmi ördöngöset, hogy egy képzett játékos lelökdösi a golyókat, ez nyilván technikai kérdés (gondoltam); de a snookerállítás valami boszorkányságnak tűnt. Még Dale-nek szurkoltam, de már ezt a Higginst is megkedveltem. Hiszen "ez" tud valamit, amit én addig elképzelni sem bírtam: hogy egy asztal bármely pontjáról az asztal bármely pontja (egyenes vonalakkal) elérhető, még akkor is, ha közben húsz golyó barikádot képez. Végignéztem a meccset, amely jóval éjfél utánig eltartott, és már alig vártam a másnapit, noha a (játék)szabályokkal még mindig nem voltam egészen tisztában. Szerelembe estem.

No de mi benne a jó?

Akkor csak vázlatpontokban, hogy mi benne a jó.
1. Elegáns: Egy snookerező zsigerileg sportszerű, mert az asztalon lévő golyók az ellenfelei. Mondhatni, az ellenfelével közös feladatuk a golyók letakarítása. Ezért minden jó snookerjátékos mélységesen tiszteli a másikat, és ez meccsek közben mindig meg is nyilvánul.
2. Valóságtisztelet: A snookerezőnek az asztal minden négyzetmillimétere fontos. Az egész játékmenet megváltozik, ha egy golyó 3 centiméterrel (vagy akár 3 milliméterrel) arrébb van. Minden eseménynek jelentősége lehet.
3. Nagyon brit: Én nem szerettem az briteket, de a snooker miatt megszerettem. Úgy gondoltam, hogy nagyképűek, akik számára a Szigetországon kívül nincs is élet. De ez a játék az egész (gyökeresen konzervatív és egyáltalán nem humortalan) kultúrájukat megérteti.
4. Versenyek: Mindig lehet javítani annak, aki jó. Egy évben van vagy 6-7 nagy verseny; bármelyik megnyerése óriási dicsőség.
5. Versenyzők: Még egyetlen kifejezetten ellenszenvessel sem találkoztam (a képernyőn át), de igen sok kifejezetten rokonszenvessel.

Most is van!

No, mindez onnan jutott eszembe, hogy megy a Welsh Open, úgyhogy mindjárt kattanok is rá. Higgins sajnos már kiesett, de sebaj. Remélem, ugyanúgy, ahogy tavaly, a csúcsformáját a vébére időzíti. Mert hát, aki nem tudná, tavaly is világbajnok lett a skót klasszis.

Késő este van, és eleredt az orrom vére. Ez igencsak meglepett, hiszen elvileg alacsony a vérnyomásom, az erek elpattanásához pedig talán magas kell. Nyilván az izgalommal függ össze, hiszen eszembe jutott, hogy lebloggoljak. (Most meg az jut eszembe, hogy k-val ugyanez a szó milyen ritka jövő időben.)

2000. január 7. óta vezetek naplót, kis könyvecskékbe. Ezt a szokásomat semmiképp sem fogom feladni (se feledni), azután sem, hogy lebloggolok. Hiszen ez valami más. Azaz hogy (elvileg) mindenki olvashatja, amit leírok, sőt, elvileg abban a percben, amikor leírtam. Más így az egész helyzet. A "kommunikációs helyzet", ahogy mondani szokás. Még akkor is, ha (tegyük fel) (de ne engedjük meg!) nem is lesz olvasója ezeknek a szövegeknek. Nem olvasott napló lehetséges, de nem olvasott blog (ha az ember egyszer lebloggolt) elvileg nem lehetséges. (Azt hiszem, írtam erről egyszer a naplómba is, de most az istennek se (vagy az Istennek se?) fogom megtalálni.) (Mármint, hogy mit.)

Csak arról szeretnék írni, ami megtörtént (velem). Hátha valaki érdekesnek találja. Nem tudom, milyen sűrűn. Nyilván majd alakul. Kialakul. Minden ki alakul. Nekem ez per pillanat kaland. És ha orrvérzéssel kezdtem, az orrvérzésig is fogom csinálni (nyomni) majd.

Ja, és ja! Minden kommentet nagy szeretettel látok. És figyelek. Szeretettel van látva minden(ki). (Mosoly-jel.)