Pontilyen pont ilyen

Túlságosan is ingerült voltam tegnap ahhoz, hogy (Tandori Dezső szavaival) "megindulhasson bennem a költészet". Nem is lett volna hiteles itt szépségről, tavaszról és szeretetről értekezni, amikor a kommentjeim inkább a harcolásról szóltak. Igaz, háború és költészet élhet akár egyetlen szívben is. Nem Nietzschét vagy Tolsztojt idézem, hanem (Költészet Napjáról lett lévén szó) az első igazán nagy magyar nyelven verselő költőt, Balassi Bálintot. Az ő alábbi költeménye játszott ma a lelkemben. Írt ő ennél legalább egy tucatnyi sokkal jobbat is, most nekem mégis ez tetszik a leginkább. Különösen a zárása, a jó lova mellett való füvön létében Marullust fordítgató költő képével, aki a szavaival nem csak a tavasz, de (bár poétához méltó finomsággal) a magyar nyelv diadalát is ünnepli.

 

Decima Secunda
Ejusdem generis 

az nótája Lucretia énekének

 

1
Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet
       gyönyörű virágokkal?
Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal,
       sokszínű violákkal,
Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek
       sokféle madárszókkal.

2
Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek
       ifiakkal táncolnak,
Jószavú gyermekek vígan énekelnek,
       mindenek vígan laknak,
Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek,
       mintha megújulnának.

3
Sőt még Cupido is mostan feltörlötte
       homlokán szőke haját,
Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal
       röpül, víg kedvet mutat,
Szerelmes táncokban kinek-kinek adván
       kezére szép mátkáját.

4
Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom,
       ürülj minden gondoktól,
Eléggé hordoztuk héában az sok bút,
       légyen már tőlünk távol,
Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk,
       távozzunk bánatunktól!

5
Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi
       inkább ifjú éltünket,
Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában
       kiszólítnak bennünket?
Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk,
       ő mindennel jól tehet.

6
Aggasztaló bánat, búszerző szerelem
       távol légyen mitőlünk,
Jó borokkal töltött aranyas pohárok
       járjanak miközöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre
       serkengeti fel nékünk!

7
Marullus poéta azt deákul írta,
       ím, én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben
       fordítám meg deákbúl,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal,
       távozván bánatimtúl.

Ismét elmentem annak a vitasorozatnak a rendezvényére, amelyről egy korábbi bejegyzésemben már beszámoltam. Megadom a linkjét (ezúttal nem a sajátomét, hanem a rendezvénysorozatét), hátha esetleg kíváncsiság gyúl valakiben: http://lehetmasapolitika.net/

Lányi, Lánczi (Andrások), Boda Zsolt és TGM vitatkoztak tegnap a demokrácia fogalmáról.

Csak néhány benyomást szeretnék rögzíteni ide, teljességgel fölvállalva, hogy hevenyészett leszek; aztán megpendítek egy problémát, amely izgat már egy idő óta.

TGM (filozófus): Azon gondolkodtam most el vele kapcsolatban, hogy radikális kívülléte a mostani politikai mezőn voltaképpen csak öniróniájának és humorérzékének köszönhető. Nem azért került kívül, mert egészen mást mond, mint a regnáló politikusok (mondjuk mást is mond, persze), hanem azért, mert egészen máshogyan mondja.

Lányi András (az Élőlánc elnöke): Igazi homo politicus, és mint ilyen, zsarnoki. Nagy bokszmeccsük volt TGM-mel arról, lehet-e (TGM szerint egyértelműen nem lehet) a "konszenzuskényszer", ill. "közösségi tudat" fogalmait a szabadsággal összegyeztetni. Egyébiránt szerintem sem lehet; TGM meggyőzőbb volt.

Boda Zsolt (a Védegylet valakije): Mondott egy jót. Egy ezer lelkes faluban él. És szerinte az itt (Magyarországon) a nem jó, hogy ebből az ezer lélekből kb. harmincat érdekel egyáltalán valami. Jó lenne, ha legalább pl. hatszázat érdekelné a világ. Hihetetlenül elgondolkodtató mondat. Talán az egész este legizgalmasabb állítása volt.

És akkor Lánczi András és a konzervativizmus.

Az olyan ábrándos lelkeket, amilyen én vagyok, mélységesen fölháborítja az olyan szöveg, hogy "ti normatívan gondolkodtok, én pedig a realitásból indulok ki". El nem lehet képzelni ennél ostobábbat, szellemtelenebbet. Hiszen mi az, hogy "realitás"? Az állítás azt implikálja, hogy a "realitás" mindenki számára egyforma. Ez pedig könnyen beláthatóan ostobaság. (Az okos TGM természetesen ki is pellengérezte Lánczit, és Werbőczytől Horn Gyuláig mindennek elmondta.)

Mégis: egyre inkább úgy látom, hogy a konzervativizmus igenis szellemi erő, sőt termékeny szellemi erő. Mi több: én is egyre inkább afelé hajlok, hogy magamat konzervatívnak tartsam. [És akkor most kellene pár száz oldal, hogy ezt kifejtsem.] [De mivel ez nem áll rendelkezésre, roppant egyszerű leszek.] [És felületes.] [Mindegy. Akit mélyebben érdekel, azzal szívesen elbeszélgetek a témáról sokkal hosszabban is.]

Mert miről van szó? Arról, hogy a konzervativizmus "utópiaellenes". Nem hisz abban, hogy "a világ jó lesz". Miért? Mert mi az, hogy "világ"? Ez túlságosan is bonyolult fogalom. Nekem ez a világ, neked az, őneki amaz. Így nem megyünk semmire. Pontosabban: így csak diktatúrákhoz juthatunk el. Vagyis egy olyan állapotba, amelyben valaki eldönti, hogy szerinte mi a világ és a szabadság, és ezt normaként kényszeríti azokra, akik minderről egészen mást gondolnak. Dehát akkor mi a kiút? Mégse lehet szó nélkül tűrni a nyilvánvaló szenvedést, a jogsértéseket, a nyilvánvaló szabadsághiányt, a nyilvánvaló nyomort! Igen. Itt lép be az, hogy elveszítjük a következetességünket. Nagyon leegyszerűsítve: a következetességnek ezt a hiányát nevezem konzervativizmusnak.

Igen, Werbőczy és Horn Gyula konzervatívok voltak. De csakugyan jobb lett volna, ha nem azok? Azt hiszem, nem. Álomkép azt hinni, hogy a történelem minden pillanatában minden cselekvésnek pontosan ugyanakkora az esélye a sikerre. Ez gyerekes vágy. Legalábbis a cselekvés szintjén. Ellentmond a "realitásnak". Ugye, milyen szellemtelen gondolkodás? Mégis, egyre erősebben hiszem, hogy vannak élethelyzetek, amikor egy szellemtelen válasz sokkal termékenyebb lehet, mint egy szellemes. Az édesanya, aki gondolkodás nélkül kicseréli síró babája pelenkáját: az örök konzervatív.

A tanárverésekről nincs véleményem. Egytől három évig terjedő szabadságvesztés az ilyennek, megtorlás, Szibéria. De ez nem vélemény. Az sem vélemény, ha valaki visszadobja a labdát, hogy "bizonyára volt oka, tehát nem a gyerek a felelős". Nem azért nem vélemény, mert a teháttal együtt ez így tök logikátlan. Hanem azért, mert vélemény csak ott keletkezhet, ahol minden ismeretünket kockára merjük tenni, és ha A-t mondunk, B-t is mondunk. És akkor talán-talán (viták hosszú menetében) kialakul egy véleményünk, amely azonban a mi számunkra épp olyan meglepő és új, mint a többiek számára.

Ebben bízom, amikor most elkezdek merengeni a tanárverésekről. Hogy tehát írás közben rájövök valamire.

Induljunk ki abból, hogy volt oka. A gyereket (a verőlegényt) nyilvánvalóan nem érdekelte az adott tanóra. Ebben semmi meglepő nincsen. Azért nem érdekelte, mert nem értett belőle semmit. Ebben sincsen semmi meglepő. Egy átlagos tizenéves értelemszerűen nem érti azokat a dolgokat, amikről az iskolában hall. Ez nem csak az olyan dolgokra vonatkozik, mint a Boyle-Mariotte féle gáztörvény, de olyanokra is, mint pl. Arany János költészete. Maradjunk dialektikusak, és szögezzük le, hogy ez nem valamiféle elmarasztalás, hanem annak rögzítése, hogy iskolarendszerünk (értsd: az embereké) így épül föl. De miért? Ennek megválaszolásához vissza kell mennünk a múltba, mégpedig olyan messzire, amennyire csak lehetséges.

Az általunk legősibbnek vélt emberi társadalmakban a fiatal embereket a legkegyetlenebb beavatási szertartások során nevelték felnőtté. A fiúk hátából szíjat hasítottak, a lányokat pedig évekre egy levegőtlen ketrecbe zárták, így tartották fogva őket. A szertartások nem mindenhol történtek azonos módon, de lényegük, azaz a kegyetlenség, minden ősi társadalomban megnyilvánult. De vajon miért volt erre szükség? Nyilvánvalóan azért, hogy a törzsön belüli hatalmi viszonyokat konzerválják. Minden társadalom lényege, hogy egy bizonyos hatalmi renden belül reprezentálódik. Az európai szellem, a görögség és a kereszténység természetszerűen fellázadt a kegyetlenség ellen, voltaképpen azonban csak a hatalomgyakorlás módjait változtatta meg. Jó okunk van feltételezni, hogy mostani társadalmunk lényegét tekintve (azaz hogy egy bizonyos hatalmi rendet reprezentál) nem különbözik az emberi együttélés korábbi formáitól. Igen ám, de most a szíjhasítás és a ketrecbe zárás mégse divatozik. Talán mert emberségesebbek lettünk? A társadalmi evolúció éreztette jótékony hatásait? Ugyan már. A hatalomnak egész egyszerűen nincs szüksége a kegyetlenség ilyen nyílt gyakorlásának eszközére, mert más úton-módon sokkal stabilabban konzerválni tudja hatalmát. A beavatás külsőségei (iskola, törvények stb.) megmaradtak, ezek azonban már nem rendelkeznek azzal a mindenki számára megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, mint a törzsi civilizációkban az erdei ház. Ellenkezőleg: a görög és keresztény gondolkodás épp a tekintélyelv megkérdőjelezésére építette hatalmi struktúráit. Mindezt egy metafizikai gondolkodással valósíthatta meg, vagyis azzal a trükkel, hogy a jelenlevő valóság fölé egy másikat helyezett. Így a tekintélyelv tagadása tökéletesen integrálható lett saját hatalmi rendjébe, hiszen metafizikai síkon a tagadás ugyanúgy része a szintézisnek, mint az állítás. Egy rendszer tagadása csak ott rombolja le a rendszert, ahol nincsen metafizika.

Ebben a metafizikai rendben virágzott ki a középkori (azaz modern) iskolarendszer. Lényegében ennek válságát éljük most. Ma ugyanis az átlagember (értsd: a tanárjára támadó tizenéves verőlegény) nem hisz metafizikai igazságokban; tagadása nem építi, hanem folyamatosan roncsolja a rendszert. Ott persze igen (mint az angolszász államokban), ahol a metafizikai hagyomány még mindig döbbenetes erővel jelen van. Magyarország nem (biztos, hogy) ilyen hely. Angliában olyasmi, mint itt a Tanácsköztársaság, nem jöhetett volna létre.

Aki a rend(szer) lerombolásába fekteti bizalmát, annak mindenesetre aligha van sok oka örülni. A rend ugyanis újra meg újra megképződik. Mégpedig nem úgy, hogy az előző rendet teljes mértékben megsemmisíti, hanem úgy, hogy integrálja, felszívja magába. Így élnek tovább jelen rendszerünkben a beavatás szertartásai, megszelídült formában. De véletlenül se bízzunk abban (Hegellel együtt), hogy egy új rend mindig megszelídíti az előzőt. Ez csak olyankor történik meg, amikor létezik valamilyen szellemi erő, amely ilyen irányban hat. Európa bölcsőjénél Szókratész és Jézus voltak a nevelők. A most (talán) alakuló új rend bölcsőjénél Nietzsche és Marx. Nem biztos, hogy sok okunk van optimistának lenni. Soha ne feledjük el: húsz év múlva a társadalmunk olyanokból fog állni, akik ma büszkék arra, hogy megverik a fizikatanárt. (Mert aki azt hiszi, ez egyedi eset volt, az semmit sem ért.)

 

Nagyon ritkán lehet manapság emberekkel találkozni. Nietzsche átka, melyet a saját maga langyos kényelmébe beburkolózó, önálló véleménnyel és élettel nem rendelkező "modern" emberre szórt, úgy látszik, egyre aktuálisabb, egyre érthetőbb, egyre inkább célba talál. Annál jobban elszégyellhetjük magunkat, amikor kivételekre akadunk, akik a maguk szívós egyedülvalóságukban újra meg újra azt sugallják, hogy az önálló lét a jelenben is lehetséges. Ezen a héten két ilyen ember is meglepett engem a képernyőn át. Róluk lesz szó az alábbiakban.

Feldmár András

Róla már eddig is sok jót hallottam, azaz inkább olvastam. De élőben (azaz az arcával együtt) most láttam először. Pszichológus, vagyis lélekbúvár, a szó legjobb értelmében. Egy olyan valaki, akit szenvedélyesen érdekelnek az emberek. Nem véletlen, hogy a pszichiátriát a jelenlegi állapotában a boszorkányüldözés szellemi színvonalán állónak látja, amely képtelen számot vetni azzal a végtelenül egyszerű ténnyel, hogy minden ember különböző. Ha valaki egy kicsit többet (vagy kevesebbet) eszik, esetleg többet (vagy kevesebbet) alszik, mint a "normális ember" (értsd: a semmilyen ember), vagy aki egy kicsit szokatlan szokásokban leli kedvtelését, vagy akinek kicsit tágabb és szárnyalóbb a fantáziája a "normális embernél" (értsd: a semmilyen embernél), azt a pszichiátria betegnek nyilvánítja. Feldmár a maga csontsovány, ősz szakállú arcával grimaszolva, szemüvege mögül fürkészve a kérdező riporternőt, a maga kissé vontatott, de roppant barátságos és játékos hangszínével fejtette ki, hogy ő ezt a lelkekkel való kuruzslást mennyire veszedelmesnek tartja. Vegyük példának a depressziót. Feldmár hangot adott annak az igen egyszerű igazságnak, hogy "amikor valakinek nem hagyják elmondani a véleményét, akkor persze, hogy rosszul érzi magát". Ezt nevezi ma a pszichiátria depressziónak. És így tovább. Élmény volt hallgatni. Élmény volt látni, ahogy a legbutább kérdésekre is a legtermészetesebb, legüdítőbb, legemberibb naivitással (azaz bölcsen) válaszolt.

Gazsó Ferenc

Róla nem tudom, hogy bölcs-e. Nem is ez érdekelt benne. Ő egy MSZP-s politikus, de persze nem parlamenti képviselő; teljesen kívül áll mindazon a temérdek ostobaságon, amit pártja (is) nap mint nap az emberek fejébe töm. Arról beszélt, hogy ez az ország milyen állapotban van, az emberek hogyan élnek benne (egyáltalán: kik élnek benne), és hogy szerinte hogyan nézne ki egy szociáldemokrata politika. A szociáldemokrata politika szerinte a piaci viszonyok előidézte dinamizmus és az emberekben élő jóléti igények összeegyeztetési kísérlete volna. Ilyen átütő világosságot (fényt) talán még soha nem tapasztaltam a magyarországi politikában. Szociológus lévén adatokkal támasztotta alá, miben áll szerinte országunk jelenlegi nyomora. Fölösleges ezeket itt részleteznem; hadd emeljek ki csak egyetlen egyet: Magyarországon ma a munkaképes embereknek csupán 54%-a dolgozik. Elképesztő adat. Az emberek nem dolgoznak, nem azért, mert lusták, hanem mert nincsen munkahely. Magyarországon gyakorlatilag nem létezik gazdaság. Ami van (a multinacionális cégek), az nem forgatja vissza a profitját, és nem vesz részt vele a közteherviselésben. Ha elképzelünk egy ilyen országot (és nem is kell nagyon képzelődnünk, elég csak körülnéznünk), nemigen csodálkozunk majd azon, hogy az emberekben itt nincsen munkamorál, nincsen vállalkozókedv, nincsen felelősségérzet. Honnan is lehetne? Egyszóval, Gazsó úgy beszélt, ahogyan itt Magyarországon rajta kívül senki: szociáldemokrata létére szociáldemokrataként. Döbbenetes kivétel. Az ember hajlamos elhinni, hogy ilyesmi már nem is létezik.

 

Eltölt ugyan némi aggodalommal, hogy szép lassan belefeledkezem az önismétlésbe, dehát, úgy látszik, az élet eseményei (ha nem is mindig azonos módon, de) ismétlik magukat, és az emberrel valahogy mindig ugyanaz történik meg, ami már egyszer megtörtént.

Az előzményhez, aki lemaradt volna róla, ismét magamat linkelem:

http://pontilyen.blog.hu/2008/03/07/nagy_az_isten_1

 

A mai történet azonban nem olyan happy endes, mint az akkori.

Pedig a mai (Kálvin téri) ellenőröm egészen rokonszenves volt. Csak éppen észrevette, hogy az ideiglenes diákomon át van javítva a dátum (ld. fönt). A főnöknője pedig (egy szipirtyó) azt javasolta neki, hogy büntessen meg; helyi bírság: 12000 Ft. Hozzáteszem, ha nem vagyok olyan kedves és jószándékú, hogy egyáltalán megállok megmutatni a bérletemet, akkor erre sor se kerül. No de, ugye, a konformitás...

Hát ha így áll a dolog, akkor persze ismét muszáj volt alkudozni. Megkérdeztem, mivel igazolhatom egyáltalán, hogy tanuló vagyok. Azt mondta a férfi, majd aztán erre a szipirtyó is hajlott, hogy ha hozok egy újabb pecsétet az egyetemről, akkor tőlük rendben. Hát jó, hoztam. Ez azonban megint nem volt jó nekik. Hogy nem jó helyen van a pecsét... (!). (Ilyenkor az embernek csúnya szavak jutnak eszébe.)

Azt hiszem, a következő napjaim valemlyikét panaszlevél írására fogom fölhasználni; sőt azon is morfondírozom, hogy passzív ellenállásba kezdek. A törvény ugyebár tiltja, hogy egy ellenőr hozzám érjen, magyarán semmivel sem kényszeríthetnek arra, hogy megmutassam a bérletemet. Ha ők ilyen furmányosak, akkor én is. Kard ki kard.

Ámbár ez talán első indulat szülte gyerekesség (a tanítványaimban hogy utáltam az ilyet) (mosoly-jel). Egy biztos: nyelvileg legalább izgat, milyen jó kis panaszlevelet írok majd holnap, az események gondos részletezésével. Ezen túlmenően persze sok jóra nem számítok. A BKV-n ma a kedves portássrác mondta nekem: ő egyszer a MÁV-val járt így. Hosszú tortúra volt, mire kiküzdte az igazát. A fény mindenesetre ott van az alagút végén, hogy neki legalábbis sikerült.

Írhatnám trackbacknek egy korábbi bejegyzésemhez, de akkor talán (illetve bizonyosan!) kevésbé volna szem előtt. Akit érdekel az előzmény (a kommentekkel), annak gyorsan itt a link:

http://pontilyen.blog.hu/2008/03/01/a_legrosszindulatubb_szenvedely

Szóval, most fedeztem föl, hogy Nietzsche nem csupán elszórva, a későbbi aforizmái között ír a lustaságról, hanem az egyik korai "korszerűtlen elmélkedésének" az egyik középponti gondolata is ez. Onnan idézem a következőket:

De vajon mi készteti az embereket arra, hogy félje a szomszédját, hogy nyáj módjára gondolkodjék, cselekedjék, és ne örüljön saját magának? Egyeseket -- keveseket -- talán a szemérem. A legtöbbeket a kényelmesség, a tunyaság, magyarán a lustaságnak az a hajlama, melyről utazónk is szólott. Igaza van: az emberek még annál is lustábbak, mint amennyire félénkek, s jobbára épp azoktól a terhektől félnek, melyek a feltétlen becsületességgel és pőreséggel szakadnának rájuk. Egyedül a művészek gyűlölik ezt a lagymatag őgyelgést kikölcsönzött manírokkal és felvett véleményekkel, ők leplezik le a titkot, mindenki rossz lelkiismeretét, minden ember egyszeri csoda voltának elvét; nekik van merszük megmutatni az embert, aki izmainak minden rezdülésében önmaga, egymaga, sőt egyedüliségének e szigorú következetességében szép és megnézni való, új és hihetetlen, akár a természet bármely alkotása, és a legkevésbé sem unalmas. Ha a nagy gondolkodó megvetéssel illeti az embereket, akkor a lustaságukat veti meg: mert emiatt tűnnek gyári terméknek, jelentéktelennek, érintkezésre és okításra méltatlannak. Aki nem akar a tömeghez tartozni, annak csak fel kell hagynia a magával szembeni kényelmességgel; kövesse lelkiismeretét, mely azt kiáltja neki: "Légy önmagad! Mindaz, amit most teszel, gondolsz, kívánsz -- nem te vagy!"

 

Mindaz, amit most teszek, gondolok, kívánok -- nem én vagyok.

Kedves Olvasóim,

ha pártvezető volnék, bizonyára nagy volna az aggodalmam, rápillantva a közvélmény-kutatási eredményekre. Blogom olvasottsága tegnap ugyanis minden korábbinál mélyebb pontra zuhant. Szerencsére nem vagyok pártvezető, Nietzschének viszont iszom a szavait. Őszerinte ugyanis semmi sem annyira ártalmas az életnek, mint a közvéleményhez való alkalmazkodás. Valami vésztjóslót mégis érzek az olvasatlanságban, és ennek megértetéséhez ismét egy nietzschei mondatot hívok segítségül: "Csak az produktív, ami megbotránkoztat." Ha valami nincs olvasva, akkor talán csak nem hízelgő a közvéleménynek; de az is lehetséges, hogy egyszerűen csak unalmas, ergo: nem produktív. Vagyis mindennek van (illetve lehet) lényegi vonatkozása is, ami viszont okozhat aggodalmat is, akarom csak mondani.

(Végülis a politikában is pont így van ez. Ha egy reformot a társadalom többsége elutasít, akkor talán csak úgynevezett "népszerűtlen intézkedésekről" van szó; de az is lehetséges, hogy nem népszerűtlen, hanem inproduktív, magyarán: rossz intézkedésekről.)

No de, leszállva a földre, illetve a konkrétumokhoz: olvasottságom süllyedése elég nyilvánvaló összefüggésben áll saját aktivitásom lohadásával. Vagyis én sem voltam az utóbbi hetekben valami gondos ápolója ennek az oldalnak. Teszem gyorsan hozzá: csak részben önhibámból. Sajnos igencsak vírusos lett a gépem, ahogy írtam is, ezért netezési aktivitásomat jóformán csak a szükségesen minimálisra csökkentettem. Semmi válaszolgatások, semmi kitartás, semmi figyelem. És egy kazán újrafűtése sokkal, de sokkal több energiát igényel, mint hogy ne hagyjuk kihűlni.

Most újra megkezdem a fölfűtést. Nem saját gépről írok, ami egyfelől a kommentjeimet talán ritkítani fogja, vakmerőségemet viszont visszahozza. Így állok most. Újra várok mindenkit, aki már egyszer itt volt, hogy legyünk (ismét) produktívak, megbotránkoztatók.

Elnézést kérek legkitartóbb olvasóimtól a többnapos távolmaradás miatt. Kicsit fölgyűltek a teendők és olvasnivalók az utóbbi napokban, és nem jutott idő a blogolásra. Többek közt Frazer Aranyágát kellett elolvasnom, ami apró sűrű betűkkel vagy ötszáz oldal, aztán Freudtól a Totem és tabut, szóval, el voltam látva szóval, vagyis vagyok is, mert az ellátás soha nem egyszeri K.O., mindig szívósan élő baj-ellátás.

Arra gondoltam, hogy leírom most már a véleményem erről a Freud nevű bécsi orvosról, úgy, ahogy sehol nem írhatnám le. Mert a leírás, a megírás mindig korlátokhoz kötött. Persze itt is. Az "ahogy sehol nem" ettől még igaz. Igaz, ez mindig igaz. (De hát ki tagadta?)

Egy analógia jutott eszembe, talán használható. Volt ugyanis Freudnak a századfordulón egy többé-kevésbé kortársa, igaz, néhány ezer kilométerrel arrébb, aki ugyancsak úgy gondolta, hogy valamit ebben a mi világunkban iszonyatosan félreértenek, és aki ugyancsak alkotott egy elméletet, amelyet aztán sokan ugyancsak vallásos tisztelettel követtek. Ez a valaki Tolsztoj volt. Na most, nekem meg most az jut eszembe, hogy Freud meg Tolsztoj között van egy sajátos párhuzam, amely viszont nem elméleteik tartalmában, hanem hatásában keresendő; és akkor én most ezzel igyekszem megmagyarázni, hogy mi nekem Freud (és Tolsztoj).

Elméleteik ugyanis egyre nevetségesebbnek tűnnek. A kasztrációs félelem, Oidipusz-komplexus, apagyilkosság, elfojtás, projekció visszatérő kliséi -- miután megismerte őket az ember, és túljutott azon az ámulaton, amelyet ezeknek a kombinációknak az átgondolása kelt -- már fárasztóak, és annál inkább azok, minél komolyabban veszi őket valaki. Ez Freudnak a vallásos mozzanata. Mint Tolsztojnak a tolsztojánus zagyvaságai. Önmagukban iszonyúan logikusak, de igazából teljesen értelmetlenek, az élet szempontjából teljességgel hasznavehetetlenek.

Csakhogy Freud sokkal több, mint a freudizmus. És itt nem arról beszélek, hogy az én freudizmusom sokkal több, mint mások freudizmusa. Mások freudizmusa pontosan úgy tartalmazza Freudot, ahogy az enyém. Hiszen ez egy látásmód. A világnak egy merőben új dimenziója.

A világ leleplezése.

Aki olvasta (és értette) Freudot, az mindent kettőzve lát. Nagyon jól zudja, hogy a jóság egyben gonoszság is, a gonoszság jóság, az öröm depresszió, a depresszió öröm is, a neurózis egészség és az egészség neurózis és így tovább. Aki olvasta már Freudot, azonnal fölismeri azt, aki még nem olvasta.

De ugyanez Tolsztojra is áll. Ő is kettőslátást okoz. Csak tőle minden valamiféle súlyt kap, megnehezedik, elmélyül. Vagyis itt is is. Miközben könnyű, nehéz is lesz. Az emberi szavakra súly kerül. Mondhatjuk, hogy a morálé, de ez így nem igaz. Moralizálni Tolsztoj nélkül is lehet. Az amoralitásban morált látni (és viszont), csak általa.

Megfigyeltük-e már, hogy Tolsztoj és Freud igazi "követői", azaz értői éppen nem (vagy nem éppen) a freudisták, illetve tolsztojánusok köréből kerülnek ki? Hogy amikor valaki azzal jön, hogy így gyerekkori trauma, úgy anyakomplexus, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy nem legyintette meg őt a dolog radikalitása? Az igazi értők tőlük függetlenül, tőlük távol gondolkodnak, írnak, beszélnek. Tolsztoj igazi értői Thomas Mann, Gabriel García Márquez, Albert Camus és a többiek, a XX. század legnagyobb írói, akiket a legdurvább belemagyarázás sem vádolhatna meg tolsztojánizmussal. Freud igazi értői pedig Foucault, Derrida vagy a költészet olyan kóbor lovagjai, mint József Attila.

A szerelembe, mondják,
belehal, aki él,
de úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

Ebben a (nem-freudista) négy sorban az egész Freud benne van.

Most persze fellengzek. Hogy lenne benne négy sorban tízezer oldal? Dehát még mindig nem értitek? Az egész Freud ez a kettőslátás.

Kertész Imre írja, hogy ő a filozófusokat nem a rendszerük, hanem a mellékmondataik miatt olvassa. Szerintem ezzel mindnyájan így vagyunk. A Totem és tabuban Freud nagyon finoman pedzegeti, hogy a névmágia belőlünk, civilizált emberekből sem halt ki egészen, hiszen ki ne gondolt volna már arra, hogy a saját neve jelent valamit. Na ja. De a részéről ez csak egy pici kis kacsintás volt. Dehogyis gondolt ő a saját nevére.

A pekingi olimpia tibeti jogsértésekre hivatkozó kilátásba helyezett bojkottja kapcsán a nézőpontok sokfélesége jut eszembe (szemembe) leginkább. Megpróbálok megidézni néhányat, amely az eseményeket távolról követő laikus létemre így hirtelen fölmerül bennem.

1. A tibeti lakosoké: Az ő szemükben genocídiumról, népirtásról van szó. A kínai megszállás óta a lakosság egyharmada elpusztult, elvették tőlük a múltjukat, a vallásukat, a hitüket és az életüket. Ha tovább folytatódik ez a rémálom, egy világ tűnik el a Földről. Mindenféle tiltakozás e pusztítás ellen csakis jogos és jogszerű lehet.

2. A kínai lakosoké: A kínai lakosok túlnyomó többsége nem tehet a tibeti vérengzésekről, annál is kevésbé, mert egy mediatizált világban eleve hamis képet kapnak mindarról, ami ott történt és történik. Az olimpiarendezés ugyanakkor az ő hatalmas sikerük és gazdasági fejlődésük záloga lehet. A bojkott elvenné az örömüket, valami olyasmi miatt, amiért alig-alig terhelheti őket felelősség.

3. A sportolóké: Hosszú-hosszú éveken át megfeszítetten készültek az olimpiára, ahol megmutathatják az egész világnak, mit érnek, mire képesek ők igazában. Nem kevés áldozatot vállaltak (föl), hogy 2008 nyarán Pekingben lehessenek. Számukra ez az olimpia egyszeri és megismételhetetlen lehetőség. Aki ezt el akarja venni tőlük, embertelen.

4. A jogvédőké: Ők nem tehetnek mást: ahol tudnak, tiltakoznak, bármibe is kerüljön. Ha  (és amíg) van út és mód fölhívni az emberek figyelmét a más emberek ellen elkövetett jogsértésekre, akkor azt morális kötelességük megragadni. Ha csak a bojkottra való felszólítás éri el az átlagpolgár ingerküszöbét, akkor úgy. Számukra ebben nem szabad, hogy létezzen kompromisszum.

5. A kínai államé: Az olimpiarendezés egyértelmű siker, a politikai legitimáció eszköze is. Tibetnek nem engednek. Az engedés (mint minden diktatúrában) a rendszer legitimitásának megkérdőjelezését jelentené. Ördögi kör. Minden hatalom ördögi köre.

6. A nyugati államoké: Számukra a Kínához való viszony világpolitikai és világgazdasági szempontból stratégiai kérdés. Nem emberi-jogi, hanem geopolitikai, hatalmi spekulációk homlokterében áll. A világrend katonai biztonságát, amíg csak lehet, meg kell őrizni, ennek érdekében azonban a nyílt konfliktusokat el kell kerülni.

7. A NOB-é: Kínának muszáj olimpiát rendeznie. Nemcsak azért, mert az egyik legnagyobb sportnagyhatalomról van szó, hanem mindenekelőtt azért, mert az olimpia már régesrég politikai ügy és üzlet is. Egy olyan szervezet, amely finnyásan elzárkózik egymilliárd ember igényeitől, elveszti a hitelét, amikor a sport egyetemességét hangoztatja. Egy ilyen hiteltelen szervezet nem számíthat azokra az anyagi forrásokra, amelyek fönntartják.

8. Egy európai nézőé: Ami Tibetben volt és van, az elviselhetetlen. De amíg távol van, addig valahogy nem is olyan nehéz elviselni. Önzők vagyunk. A jogsértések csak addig érdekelnek minket, amíg érintve vagyunk bennük. Egy fotelból, egy karosszékből, chipset rágcsálva drukkolunk és ítélkezünk.

9. A Dalai Lámáé: A jogvédők és a vallási vezetők nézőpontja ilyenkor egybeér. Utóbbiak sem látnak és láthatnak kompromisszumot. Egy szempont létezik: az erőszakmentesség. Mindegy, hogy az erőszakot hol, mikor, miért, hogyan, kik ellen és milyen előzmények után követik el: elfogadhatatlan. Azért vagyunk a világon, hogy tiszteljük az életet. Hogy tiszteljünk minden életet.

10. A pápáé: Dettó.

Pontyi lett a becenevem, de nem bánom. Sőt, büszke vagyok rá. Hiszen tudom, ki az.

Pontyi Bessenyei György: Filozófus című drámájának egyik hőse és mindenképpen legemlékezetesebb figurája. Olyannyira, hogy én személy szerint az egész műből nem is emlékezem másra, mint őrá. Pedig korántsem valamiféle nagyszerű ember, inkább nevetséges, ha már. Úgy viselkedik, mint a vidékiesség elefántja a kifinomult ízlés porcelánboltjában. Nem érti a dolgokat, egyszerű és konzervatív. Ráadásul kalamajkát is csap maradiságával. A mérleg ellenserpenyőjében mégiscsak ott van, hogy "de viszont" emberi.

Ne csapjon be minket a párhuzam, a "filozófiai" nyelv Pontyi általi használata. A ma filozófusai az informatika ördögei, akik a számítógépek ágas-bogas hálójában ismerik ki a legjobban magukat. Ma ők az írástudók. Pontyi nem ilyen. Ő megijed, ha valami zűrzavar támad a bitek sokadalmában. És lőn.

No de, újra itt van, és újra vár mindenkit szeretettel. Először is a Feltámadás ünnepének boldogságát kívánja a keresztényeknek, a többieknek pedig egy szép tavaszi hétfőt. És fürkésző figyelmet olvasóinak, hátha nemsokára újra kedve támad írni, beleúszkálni a rászabadított világhálóba.

Kedves olvasóim!

Tegnap reggel a számítógépem (valamely vírus ártalmas tevékenykedése folytán) fölmondta a szolgálatot, és eltelik egy kis idő még, mire sikerül meggyógyítani. A gyógyulás várható időpontja a hétvégére tehető. Addig kénytelen vagyok szünetelteni a blogolást.

Igaz, ez legalább talán alkalmat ad egy kis rekreációra is, a hálótól való csöppnyi eltávolodásra, némi magányos és emberi elmélyülésre. (Bizonyos babonaság valami olyasmit is súgdos a fülembe, hogy a hálóból való kényszerű kiszakadás nem is véletlenül történik ilyenkor.)

A hétvégétől kezdve újra várlak Titeket, építő és átépítő kommentjeitekkel egyetemben. Addig is (akinek lehet) szép tavaszi szünetet és békés pihenést kívánok.

Pontilyen

"Soha nem értettem, hogy akinek baja van Gyurcsány Ferenccel, mi baja van egy kukával."

Ezt mondta tegnap este Rogán Antal, Budapest V. kerületének fideszes polgármestere a HírTV elemző műsorában. Szívemből szólt. Egy kicsit föl is nevettem. (Így: :-D)

Sokan félreértik azt a törvénymódosítási javaslatot, amelynek átdolgozására másfél hónapot kért. Nem a Gyülekezési Törvényt akarja módosítani, hanem a BTK-t. Nem arról van szó, hogy korlátozni akarná azt, hogy ki hol miért és hogyan tüntethet (ahogyan azt Demszky tette, a magyarországi liberalizmus legnagyobb szégyenére), hanem valamiképp ki szeretné emelni azt a pár tucat embert a város utcáiról, akiknek "mondandójuk" az utcakőfeltépésben, kukagyújtogatásban, randalírozásban, trágár hőzöngésben, zsidózásban és buzizásban merül ki, és akiket a jelenlegi törvények alapján képtelenség komolyan megbüntetni, noha az általuk okozott kár fölmérhetetlen.

Drukkolok a javaslatnak, avagy inkább a megoldásnak, és külön örülök, hogy az igény rá a jobboldalról érkezett meg. Nem azért, mert a randalírozók a jobboldalnak ártanak a legtöbbet; hanem azért, mert a kérdés így kikerül egy jobb-bal vitatérből. Vagy legalábbis esélyt kap rá, hogy kikerüljön. Mint ahogy minden épeszű országban már régen kikerült.

Figyelem! Az alábbi bejegyzésben a szerző megánjellegű és más úton hozzá nem férhető információkat közöl olvasói iránt táplált érzelmeivel kapcsolatosan, valamint bizalmas adatokat szolgáltat internetes jegyzetelő tevékenységével összefüggő külön-különféle nézeteiről.

Valentin-napon, a szerelmesek ünnepén, február 14-én kezdtem el vezetni ezt a blogot, és most március 14-e van, március idusának előestéje. Eltelt egy hónap, ideje a reflexiónak.

De hát hol kezdjem? És miért? Azt hiszem, ott kezdem, hogy miért.

Az emberi kapcsolatok működésével foglalkozó pszichológusok szerint minden olyan alkalom, amikor ember és ember között valamiféle interakció jön létre (mosoly, köszönés, szemkontaktus stb.), a lélek számára olyan, mint a testnek a simogatás. Ha tízszer köszönnek rá az emberre egy nap, akkor az olyan, mintha tízszer megsimogatnák. Aligha fölmérhető az ilyen finom kis simogatásoknak a lélekháztartás egészségének fönntartásában játszott szerepe. Ha elmaradnak, először furcsán, majd egyre inkább rosszul kezdjük érezni magunkat, mígnem ránkköszönt az éjszaka, a romlás, a depresszió.

Azért kezdtem el blogolni, hogy mindig mindenki tudhassa: én vagyok. Tessék idejönni, ez itt fix pont, még telefon se kell, érintse egymást a lelkünk, zördüljünk össze, veszekedjünk, ha épp, avagy ne is, csak vitázzunk, vagy talán azt se, csak jegyzeteljünk, lábjegyzeteljünk, hogy hát az ott pontosabban, finomabban, nüanszosabban így vagy úgy vagy amúgy, amúgy. Amúgy meg, ugye, végülis jóllehet mindegy is.

Nietzsche ebben végletesen kézre esik. Hiszen szó szerint leírja, mit leírja; megírja, mennyivel több ez a megvetett semmi, mint a legtöbb fölmagasztalt valami, több, mint az erények, a felebaráti megalázkodás, a jóság és szeretet, sőt, több, mint Isten. Ez maga a lét. Ez az, ami egyáltalán létezik.

De a gőg az mindig utat tör. A blogolás az csak lebloggolás. Ez nem az igazi, ennél többek vagyunk. Kezembe akadt a napokban ismét a Tonio Kröger, mit kezembe akadt: 50 forintért megvettem egy antikváriumi, két nyelvű példányát. És ha már, akkor persze újraolvastam. A szövegben föltörő becsvágy felülmúlhatatlan. "Amit eddig csináltam, az mind semmi, nem sok, annyi, mint semmi. Fogok jobbat alkotni, Lizaveta -- megígérem. Mialatt írok, felzúg hozzám a tenger, és én behunyom a szemem." Ez több, mint írói program (és e tekintetben édesmindegy is, hogy Th. M.-é vagy T. K.-é); ez nagyjából ugyanaz, mint a Szív segédigéi végén a "Megírom ezt majd még pontosabban is". Nincs vége a dolognak. Blogolni csak le lehet. E nélkül a becsvágy nélkül nincs értelme semminek. Egy Másik világ feltételezése nélkül csak húsevő növények vagyunk. (Bejött Lévinas is.)

És ki mindenki. Miközben az aggodalmam nem is oktalan: kit érdekel ez még? Sokakat persze nem, de tíz és húsz közötti (avagy harminc fölötti) látogató azért idetévedt minden nap, néha több, egyetlen egyszer (micsoda depressziós nap lehetett -- az is volt) kevesebb, és átlag hatvanszor azért kattantgatott itt olvasó mindig. Kedves olvasó, és nem csak udvariasságból. (Ámbár hol a határ, és érdekel-e minket?)

Az mindig különösség, ahogy a dolgok összefüggnek. Összegabalyodnak. Foucault és Lévinas között csillagvilágnyi a távolság. Éppen, mint Esterházy és a Kálvin téri ellenőrnénik között. Az élet mégis egymásra tudja montírozni őket. És akkor kiderül, hogy nem is annyira. Talán az észlelés tévedése, hogy távolságot látunk. Miért ne gondolnánk, egy meggörbült terű világban? Ha X-et is mondunk és Y-t is, az nem olyan, mintha semmit se mondtunk volna. Kérdezzük csak meg a kromoszómáinkat. (Nem, nem, ez nem szexizmus; két X sem azonos a semmivel.)(A harmadik X-ben járva már identitás-szempontból is muszáj valahogy így látnom.)(Vagy nem?)

Politizálni mindettől függetlenül is veszélyes. Illetve dehogyis az. Csak a nyelvét elkapni nehéz. Mi a bajunk az olyan mondatokkal, hogy: "De a Zorbán is csökkentette a nyugdíjakat!"? A tartalmuk? Dehogy! A nyelvük. Mert egy ilyen mondat magában rejti a válaszát, azaz, hogy miről fogunk társalogni. Vagy erről, vagy semmiről. A vitázó felek sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint hinnék. Egyik nap láttam a tévében két kommunistát és két nácit, vitatkoztak egymással, vérben fürdő arccal; nem éreztem semmi lényegi különbséget köztük. Vitájuk tárgya összeragasztotta őket. Ki akar ilyen nászt? A politikáról szóló beszédben az a veszély, hogy beleragadunk valamibe (valami gusztustalan, ragadós anyagba), amibe nagyon nem szeretnénk.

Nem baj, az antennák fölszerelve. Ugyanabba a patakba úgyse lépünk kétszer. Az ünnepekkor se mindig ugyanazt az ünnepet ünnepeljük. Képzeljük el, mennyire más egy Valentin-nap, ha simogat minket valaki, mint ha nem! Miért lenne ez épp pont (miért is ez a sok-sok pont?) az ünnepi pillanatainkkal másképp? Ünnep meg aztán bármi lehet.

Mondok egy példát. Amikor átvettem a titkárságon a némettanári diplomámat, és kiléptem a lucskos-esős Kazinczy utcába, hirtelen valami megdöbbentőt láttam. Havazott! Legalábbis hópelyhek szállingóztak a nedves aszfaltra. Nem értettem, hogy ez miként lehetséges. Elkönyveltem volna látomásnak, ha föl nem nézek, és nem látom meg dohányzó felebarátunkat, akinek cigarettájából finoman hullatta ki a hamut az enyhe márciusi szél. Nem hó volt az, csak hamu. Különös, nem? No, mondtam egy példát. (Mosoly-jel.)

A régi görögöknek volt egy kiváló kifejezésük azokra az emberekre, akiket nem érdekelt a politika. A kifejezés így hangzott: idióta. Ezzel a fölvezetéssel kezdődött az a vitaest, amelyet megnéztem ma este az ELTÉ-n; szoftos balosok (Bozóki András, Lengyel László és Závecz Tibor) elemezték annak esélyeit, hogy egy esetleges harmadik erő a magyar politikai életbe befurakodjon.

Szoftos jobbos csak szoftos balost hallgasson, és viszont. Csak ennek van értelme. Mi magyarok (bocsánat a többes számért, ez a mondat csak többes számban értelmes) jó okkal szoktunk már hozzá ahhoz, hogy a politikusok szavait ignoráljuk. Egyrészt, ugye, úgyse őszinték, másrészt meg úgyis előre tudható, mit mondanak. Legfeljebb nevetgélni és röhögcsélni lehet rajtuk (hiszen kabaré, amit előadnak), mígnem aztán jön a leforrázódás, és arcunkra fagy a nevetés.

Hányszor hallottuk már, hogy nagy a baj. De mivel mindig politikusok mondták, vagy, ami ugyanaz, pártokhoz világosan köthető "független" elemzők, sohasem hittük el. Nyilvánvaló, hogy rövid távú szavazatmaximalizálás, illetve az ehhez a tervhez való lojalitás, valamint a másik politikai oldal földbe döngölése a cél. Mindkét oldalon. Unalmas. Amit azonban ma este hallottam, nem tudom, miért, jobban elgondolkodtatott, mint a szokásos értelmiségi nyavalygás. Számomra a beszélgetés lényegi tanulsága az volt, hogy itt Magyarországon tényleg nagyon nagy a baj. Ez az egész ország hosszú évek óta hitelekből él. Azt költi el, amije nincs. Nem is érti, mekkora bajban van. Nem Gyurcsány országa van bajban (amit a jobbosok nem szoktak érteni), és nem Orbán országa (amit a balosok nem szoktak érteni), hanem ez itt. (Amit én nem szoktam érteni.)

Aki 2014-ben megy nyugdíjba, havi 22.000 forintot kap majd kézhez. (Igaz? Nem igaz? Nem ez a lényeg. Hanem, hogy erre egyáltalán gondolni lehet.)

Azon gondolkodom, miért hatott rám ez a műsor sokkal erősebben, mint egy-egy újságcikk, amelyben ugyanilyesmiket (hogy ránk dől a gazdaság, beáll az államcsőd) újra meg újra leírnak, talán pont ugyanazok is, akik most beszéltek. Miért, hogy most a legteljesebb naivitással fogadom el őszinteségüket? Azt hiszem, arról van szó, hogy az újság is politikai szereplő. Minden médium az. Elhinni csak magánszemélyeknek tudunk bármit is. Pont, mint amikor előállt Demján Sándor, és elmondta, mekkora nagy a baj. Igen, neki elhiszem.

A közbeszéd válságáról van szó. A nyelv válságáról. Ki hinné? Pont ott ilyen fontos a nyelv, ahol a legridegebb számok és adatok az uralkodók? Bozóki egyik mondatát szó szerint följegyeztem magamnak: "A probléma csak akkor termeli ki a megoldását, ha látjuk." Itt Magyarországon nem látjuk. Azt persze mindenki érzékeli, hogy valami nem stimmel, de hogy micsoda, azt nem tudjuk megfogalmazni. A 19. századból ránk hagyományozódott nyelvi kód, a bal-jobb szembenállás semmit sem értet meg a dolog valós természetéből. Márpedig itt minden médium mindent ezen a kódon rögzít, a néző pedig ezzel dekódol.

Új párt? Álprobléma. Új nyelv kell, nem új párt. Miközben tudjuk, hogy a régiek nem fognak új nyelvet megtanulni. Az egyetlen reális kívánalom, hogy legalább a saját szakmájuk nyelvét értsék. A beszélgetés is erre futott ki, én is erre futok ki. Olyan szürke, unalmas és poros eminenciások kellenek, akik bizonyos szakmai alázattal szépen szívósan eldolgoznak. Nem polihisztorok. Egy adott szakmán belül az emberek nem a bal-jobb szembenállás alapján dekódolják egymás szavait. Van hozzá saját nyelvük, saját szívük, hogy dekódoljanak.

Azért mégse lehet minden diplomaátadás olyan lírai, mint az előző, a blogban már megénekelt.

Tegnap délutánra voltam hivatalos a Kazyba (értsd: az ELTE Kazinczy utcai épületébe) a német szakos tanári diplomám átvételére. Természetesen jó előre beidőzítettem, megint milyen jó kaland lesz. Aztán jött a népszavazás, és a gondolataim ezer irányba tekergőztek szerteszét, amikor pedig belémnyilallt, hogy nekem hol is kellett volna lennem 2008. március 10-én 16 óra 30 perckor (illetve negyed órával előtte), hát bizony, már késő éjszaka volt.

Ma kellett hát bekullognom a Tanulmányi Osztályra, hogy szégyenszemre ilyen suttyomban vegyem át az amúgy igen szép, két nyelvű diplomát. Bocsánatot is kértem a TO-s lánytól, aki viszont fölhívta figyelmemet a kétségtelen tényállásra, mely szerint veszteséget itt csak magamnak okoztam, hiszen nem foghattam kezet a dékán úrral, és nem tapsolt meg a nagyérdemű.

(Igaz, ezt én tettem hozzá magamban, a magyar szakos diplomámmal pont fordítva volt. Akkor valami nevetséges okból (melyre már nem is emlékszem) a bölcsészdiploma átadásáról hiányoztam; a Pedagógiai és Pszichológiai Kar dékánjával ugyanakkor (ott éppen) megvolt a kézfogó.)

Ilyenkor úgyse lehet aludni. Tapadni a képernyőre, keresni a számokat, mit hol hogyan, és akkor most mi lesz itt, hogyan lesz, hogyan lehet tovább.

Itt egy eredmény, és nem értünk semmit. Ha a politikusokat hallgatjuk, annál kevésbé fogunk bármit is érteni. (Náluk csak az úgynevezett "szakértők", "politológusok" rosszabbak.)

De este tíz felé jön végre egy tiszta hang. Előlép Sólyom László, és elmondja a lényeget:

1. A népszavazás eredménye világos.
2. Az eredményből le kell vonni a jogi és politikai konzekvenciákat. Ehhez okvetlenül idő kell.
3. Ünnepnapok jönnek, március 15. és húsvét. Merítsünk erőt a múltunkból, és ünnepeljünk méltón.

Megdöbbenek. Semmit se mondott, mégis mindent elmondott. Így már tényleg jöhet tizedike.

... állatkertje, és alacsonyan van a kerítés. Ez a mondás jutott eszembe ma, amikor szánalmas, szórakoztató és nevetséges afférba kerültem a Kálvin téri aluljáró mozgólépcsőjénél posztoló egyik ellenőrnénivel. De távolabbról kezdem.

Onnan, hogy életem egyik nagy olvasmányélménye volt a Kertész Imre és Esterházy Péter által közösen írt Egy történet című beszélyke. Voltaképpen egy-egy novella. Kertészé kifejezetten nem tetszett. Hogy ő mennyire fél már az ellenőröktől is, a vámosoktól, hogy micsoda iszonyat ugrik a gyomrába, ha egyet is meglát, nem is szereti őket, nem is szeret senkit, nincs benne szeretet, és lám, milyen alappal fél, hiszen a határnál valóban nyaggatni kezdik, belékötnek, és előjönnek a régi reflexek, a hatvan év diktatúra(szerűség), amelyben élnie kellett stb. stb. Nem, ez mítoszgyártás, és mint ilyen (bár tudnák ezt a magyarországi jobboldalon)... szánalmas. Gondoltam. Jó, emberileg érthető, hogyne, természetesen. De mi köze ennek az én életemhez, amelynek -- valljuk be -- köze nincs a mítoszokhoz? Az élet nem Auschwitzra-gondolásokból áll, hanem hátfájásokból, sétákból, vásárlásokból stb. Szóval, Kertész novellája csak idegesített, egyáltalán nem tetszett.

Hanem Esterházy. Pedig nem tartottam róla semmit. De úgy kezdte el, ahogy kell. Hogy napok óta fáj a háta, és XY-hoz jár megmasszíroztatni. Aztán csupa ilyen banális, nevetséges aprósággal folytatta, miközben a szöveg -- a temérdek intertextus révén -- fokozatosan mélyült el, mígnem a vége számomra akkora katarzis lett, hogy azt szó szerint máig emlegetem. És nem tudom, azóta-e (valószínűleg nem), mindenestre nekem is már egy kicsit görcsbe ugrik a gyomrom, ha ellenőr (kalauz, vámos, rendőr, tanár stb.) közelébe kerülök.

Ezt tehát arról, hogy mit gondolok az ellenőrökről, úgy általában.

Holott semmi félnivalóm nincs tőlük. A bérletem mindig érvényes, mindig nálam van. Minden szabályt betartok; nálam konformabb lényt igazán nem hord hátán a Föld. Mégis... gyűlölöm, ha ellenőriznek, ha számontartanak, ha nem hagynak békén. (Ld. még vizitdíj.)

Másfelől kedvelem is a helyzetet. Játszom vele. Eldiskurálgatok az ellenőrrel. Úgy teszek, mintha nem is lenne bérletem. Percekig kotorászok.

Néha pedig (mint ma) valódi élmények középpontjába is kerülök.

Nem kell ehhez más, csak egy túlbuzgó ellenőrnéni. Aki, miután megmutatom a bérletemet, megnézi a diákomat is. Le van matricázva, jó. (Nekem kell megmutatnom, hiszen ő -- mint mondja -- nem nyúlhat hozzá.) Igen ám, de a diákom ideiglenes. Lejárt a 60 napos határidő. A néni szemében fény gyúl: ő engem nem enged le a metróhoz. Mutatom neki, hogy meg van hosszabbítva újabb hatvan napra. Tessék nézni, ott a pecsét. Hogy az nem jó. Ő nem enged át. Hát jó, visszamegyek az egyetemre, kérem, hogy a mai naptól hosszabbítsák meg újra az ideiglenes diákigazolványt. A Kriszta, kedves titkárnőnk, ezt meg is teszi, lepecsételi. Megyek vissza. Mutatom a néninek az új dátumot. Igen ám, de itt jön a véletlen. Kriszta a nagy kapkodásban elírta a dátumot, 2008. márc. 7. helyett 2007. márc. 7-et írt. A néni: ez az igazolvány már egy éve lejárt, nem engedhetem át. Mondom, véletlen elírás, olyan nyilvánvaló, 2007. decemberi az egész igazolvány, hogy pecsételték volna már le korábban? Mondja, nem jó, ő nem enged át, ez nem szabályos. Rendben, megint visszamegyek. Kriszta elnézést kér, átjavítja; de mondja, inkább ne menjek még vissza, hátha belekötnek. De én most már csak azért is. Megyek is vissza nagy diadallal. Előzékenyen. Dicsér is a néni: látja, így kell ezt. Mutatom a kijavított dátumot, de a néninek arcára fagy a mosoly. Megragadja a kezemet, és elcipel a bérletpénztárhoz. Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Megmutatja a pénztárosnak a diákigazolványomat, és megkérdi, ők a pénztárban csinálnak-e ilyen átjavítást. Mondja a pénztáros: nem. Mondja a néni: na látja. Én megmondtam, én nem ma kezdtem a szakmát, nekem már a nagyapám is ellenőr volt. (Itt már nem bírom elfojtani a nevetést.) Ilyet nem szabad, átírni a dátumot. Ezért helyben 6000 forint bírság jár. Ilyet az egyetem biztosan nem csinál, ez kizárt, ezt maga írta át. (Ha játszunk, játsszunk együtt, gondolom, és szólok.) Tessék eljönni velem a Tanulmányi Osztályra, kérdezzük meg, én írtam-e át. Hogy ő nem jön, neki nem szabad elhagynia ezt a helyet. Mondom a "kollégáinak" is: egy suhanc és egy idősebb felnőtt. Jöjjenek bátran. Nem hiszik? Nem jönnek. Akkor megyek le a metróhoz. Dehogy megyek, én nem engedem át. Ez így nem szabályos. Hát rendben, elköszönök. Indulok a villamoshoz.

1. Robert Musil, a XX. század egyik legnagyobb írója, 1913-ban, azaz 33 évesen a következőket írta:

Régebben sosem érdekelt a politika. A politizáló ember, ha képviselő, ha miniszter, olyan volt nekem, mint házam szolgaszemélyzetének tagja, akinek az élet közömbös dolgaival kell törődnie; hogy ne lepjen be mindent a por, hogy időre asztalon álljon az étel. Természetesen ugyanolyan hitványul teszi dolgát ez is, mint a többi alkalmazott, de amíg lehet, nem avatkozunk be. Ha olykor politikai párt programját olvastam, netán parlamenti beszédeket, csak megerősítettek felfogásomban, hogy itt igencsak alárendelt emberi tevékkenységről van szó, melynek végképp nem engedhető meg, hogy megmozgasson minket. Mindennek a mélyén ott volt azonban egy régi előítélet -- bennem. Nem tudom, mióta élt bennem, azt se, mely néven nevezzem. Nekem a mi világunk tetszett. [...] Hadd nevezzem nevén, mi volt ez: konzervatív anarchista voltam.

Azt a gondolatot, melynek révén mindez megváltozott, meglehet, nevetségesnek találják majd. Rövid és egyszerű: Te már azzal -- súgta nekem ez --, amit akarnál, a demokrácia teremtménye vagy, és a jövő csak a fokozottabb és tisztább demokrácia révén érhető el.

2. Élénken él az emlékezetemben (azt hiszem, nem is fogom sohasem elfelejteni) Orbán Viktor és Medgyessy Péter 2002-es vitája. A fő vitapont az volt közöttük, hogy a jövőben a gazdasági növekedés öt, avagy hét százalékos legyen. Hogy melyik lenne jobb. Az államkassza tele volt, a gazdaság (akkor tényleg) dübörgött; senki sem vitatta ezt.

Mindössze hat év telt el. Nem volt a világban semmiféle válság, Európa gazdasága töretlenül és egyenletesen növekedett, az EU új tagállamai nagyrészt bevezették az eurót, hatalmas fejlődésnek indultak; Magyarországon pedig: a gazdaság teljesen leállt, az államadósság magasabb, mint Kádár idejében, a közbiztonság állapota tragikus, a munkanélküliség egyre nő, és senki nem arról beszél, hogy 5 vagy 7, hanem hogy hogyan ússzuk meg élve a következő hónapot. Semmi nem változott meg, csak a kormány.

3. Hasonlattal. Tegyük fel, hogy egy focicsapat az egyik pontvadászatban harmadik helyen végez, a vezetőség azonban többet akar, kirúgja az edzőt, jöjjön egy új, hogy azzal bajnokok lehessünk. Az új edzővel a csapat folyamatosan szenvedi el a kínosabbnál kínosabb vereségeket (legutóbb egy orosz csapat alázott minket 5-0-ra), az edző összevész a játékosokkal, akik egyre durvább kirohanásokra ragadtatják magukat, visszacsúsztunk a tökutolsó helyre, fenyeget a kiesés. Összeül az elnökség, hogy mi lenne a megoldás. Fölmerül, hogy talán az edző a hibás, le kellene váltani. Igen ám, de megjelenik az igen komoly ellenérv: ez az edző 4-4-2-ben játszatja a csapatot, aki meg jönne helyette, az meg a 4-5-1-es szisztémát preferálja, az meg milyen korszerűtlen már. Jó, jó, kérdezzük meg a szakembereket, tényleg korszerűtlen-e. A szakemberek megosztottak a kérdésben; ki ezt mondja, ki azt. Európában játszanak ilyen meg olyan felállásban is. Következtetés: nem váltunk edzőt. Éljen a 4-4-2!

4. Néhány hónapja kilyukadt az egyik fogam. Utálok orvoshoz járni, de amióta vizitdíj van, már a gondolat is undorral tölt el. Olyan, mintha valami bűzlő féreg ólálkodna a rendelő mellett. Az emberek megalázásának szimbóluma van ott. Aki belegondol, nem juthat más következtetésre.

5. Hogy a népszavazás valószínűleg mégsem fog nyerni (eléggé), annak az az oka, hogy az emberek föladták. Már (?) nem hisznek abban, hogy a miniszter házuk "szolgaszemélyzetének tagja", akinek kötelessége azt tenni, amit mi mondunk neki. Épp ellenkezőleg, már régesrég lemondtak arról, hogy akaratuk és megbízottjaik között bármiféle kapcsolat létrejöjjön. Magyarország ma nem egy demokratikus hely, ami az emberek gondolkodását illeti démosz és hatalom viszonyáról.

Láttam tegnap este egy spanyol focimeccset, az Almería játszott az Athletic Bilbaóval. Gyönyörű stadionban, tükörsima gyepen, mintha egy kis zöld oázisban játszottak volna a csapatok.

A riporter elkezdett mesélni Almería tartományról. Elmondta, hogy hosszú ideig ez volt Spanyolország legszegényebb, legelmaradottabb területe, mígnem létrejött ott Európa első természetes sivatagja, amelynek aztán szerte a világból csodájára jártak, és ez hihetetlen mértékben fölélesztette a turizmust, az idegenforgalmat, olyannyira, hogy most már a tartomány valóságos ékszerdoboznak számít, a maga gyönyörű sivatagjával és oázisaival.

Jó, nem? Nem vagyok közgazdász, nagyon nem, de annyit mindenesetre megsejttet a történet, hogy az érték soha nem valami olyasmi, ami immanensen a tárgyhoz tartozik. Tőkét kovácsolni mindenből lehet, egy sivatagból is. És ha mindezt talán merészen, de egyáltalán nem oktalanul az emberi világra is alkalmazzuk, hát... mondjuk így: elgondolkodtató belátásokra juthatunk...

Nyolcadik helyen áll a spanyol bajnokságban az Almería, de most már drukkolok neki egy UEFA-kupás helyért. Gyönyörű volna, a sivatag közepén.

Van egy téma, amely már régóta foglalkoztat, de amelyről alig-alig lehet publikusan írni, miközben persze nagyon is lényegi és megbeszélendő dolog. Az utóbbi időben (mondjuk: hónapokban) több írást, esszét, regényrészletet stb. is olvastam e témával kapcsolatban, és miután most nem volt semmi olyan történés az életemben, amit okvetlenül megosztanék kedves olvasóimmal, szeretnék legalább a kommunikációnak ennek a legszabadabb terében hangot adni neki. Eltölt bizalommal a tudat, hogy olvasómat e kérdéskör bizonyára nem hagyja hidegen. Ez a kérdéskör pedig a lustaság.

A lustasággal hajlamosak vagyunk elnézőek lenni, és magam is messzemenőkig osztottam ezt az elnézést. Inkább lusta legyen valaki, mint pl. buta vagy rosszindulatú. A lustaságban még bizonyos nemesség is van. Gondolatok bizonyára csak henyélve születhetnek.

Tavaly ősszel aztán olvastam André Gide: Pénzhamisítók című regényében egy La Rochefoucauld-idézetet, amely mellbe vágott. Nem olyan hosszú, tehát teljes terjedelmében idézem:

Valamennyi szenvedélyünk közül önmagunk számára is legkevésbé ismert a lustaság; valamennyi szenvedélyünk közül ez a leghevesebb és a legrosszindulatúbb, bár erőszakossága észrevehetetlen, s akár, amit okoz, mélyen rejtőzik... A lustaság nyugalma a lélek titkos varázsszere, mely egyszerre megakasztja a leghevesebb törekvéseket, a legádázabb elhatározásokat is. Hogy végre igazi képet adjunk erről a szenvedélyről, meg kell mondanunk, hogy a lustaság mintegy a lélek boldogsága, mely minden veszteségért megvigasztalja, és minden értéket pótol.

Minden értéket pótol... Találva éreztem magam, és mindenesetre elgondolkodtam. Rájöttem, hogy itt tényleg valami végtelenül alattomos jelenségről van szó. És talán mégiscsak igazuk van a katolikusoknak, hogy a hét főbűn közé sorolják, egyenértékűként például a gőggel, melynek taszító volta összehasonlíthatatlanul szembeszökőbb.

Ha le akarom egyszerűsíteni (provokatívan, de igazságosan): ez a Föld azért nem Paradicsom, mert az emberek lusták. Minden eszköz a mi kezünkben van. "Legádázabb elhatározásaink" azonban megbicsaklanak a "jó, majd holnap" kényelmességén. Föl kell tárni ezt a veszedelmet.

A lustaság mindenekelőtt szellemi természetű jelenség. József Attila szerint az "ős patkány", amely kórt terjeszt köztünk, a "meg nem gondolt gondolat". Azaz: a gondolatainkat lusták vagyunk végiggondolni. Pilinszky is ezen akad fönn, amikor a látszólagos tétlenségről értekezik. Hogy ő állítólag "kevés verset" ír. Ne nevessünk korán ezen a kritikán! Egy vers legalább akkora "hozzáadott érték" a világhoz, mint egy benzinespalack. Ha valakit az a vád ér, hogy "keveset" ír, akkor az épp elég súlyos elmarasztalás. A lét gyarapítása, jobbítása, építése csak és kizárólag a mi feladatunk, azaz az embereké. Ha valaki ezt elmulasztja, minden bűnhődést megérdemel.

Pilinszky azonban kétségkívül többet adott hozzá a léthez, mint legtöbbünk. Látszólagos lustasága ugyanis a legszívósabb szorgalom volt. Csak épp nem hagyta magát a habzás által elvakítani.

Arról van szó, hogy nem minden tevékenység tevékenység. Van olyan tevékenység is, amely csak a valódi tevékenység (az élet tétjének elgondolása) hiányának elleplezésére való. Tudom, hogy ez így nem pontos. Lehet, hogy valaki (látszólag) sohasem gondolkodik (az élet tétjén), mégis szorgalmas, mégpedig a szó legvalódibb értelmében az. Mert olyat tesz, ami gyarapítja a létet. Ezt mindenkinek magának kell éreznie, átéreznie.

_ _ _ _ _

Onnan jutott eszembe mindez (többek között), hogy már hetek óta szeretnék megírni néhány német nyelvű ímélt. De nem akaródzik. Egyszerűen lusta vagyok hozzá. Látszólag semmiféle veszteség nem ér, ha nem tartom a kapcsolatot egykor megismert és megszeretett ismerőseimmel. Valójában egy világot veszítek el. A kérdés csak az, ér-e annyit egy kényelmes szombat délután, mint egy világ. Van-e olyan szenvedélyes igenlés még, amilyen épp erre a kérdésre ötlik föl az emberben?

Átvettem ma délután a német szakos diplomámat. Úgy gondoltam az átvétel előtt, azaz például ma reggel, hogy nem fogok érezni semmit. És így is volt. Mit is éreztem volna? Nem múlt el semmi, nem ért véget semmi.

Aztán, amikor kiléptem a Gólyavárból a kellemesen hűvös Trefort-kertbe, megcsapta a fülemet valakinek a hangja: "hat évig jártam ide" -- mondta. És ekkor megdöbbentem. Hat évig? Én 2000 óta, azaz nyolc évig. Megpróbáltam gondolatban "összegezni", mi az, ami ehhez az egyetemhez köt, mit jelent ez a nyolc év, milyen lett volna az életem, ha nincs ez a nyolc év. Olyan nyugtalanság fogott el erre a gondolatra, hogy elhatároztam: nem megyek még haza, sétálni fogok, át kell gondolnom a dolgot.

Éppen kapcsolták már föl az utcai lámpákat.

Nem tudom, miért, de a felgyulladó fényekről a Gellérthegy jutott eszembe. A Gellérthegy, ahogy várok a Március 15. téren a 2-es villamosra. Vagy nem is ott, a Vigadó téren. De mit kerestem én az egyetemmel összefüggésben a Vigadó téren? A Március 15-ét értem, ott volt a PBU, és gyakran mentem haza villamossal. De a Vigadó tér? Igen, igen, ott is volt órám. Meg volt olyan is, hogy átsétáltam a kisföldalattihoz. Meg volt olyan is, hogy... Meghökkentem. Alig van olyan utca ebben a városban, amelyben az egyetem miatt, az egyetemhez kapcsolódva ne jártam volna. Nem lehet befogni az emlékeket.

Elgyalogoltam a Kálvin térig, de eszem ágában sem volt metróra szállni. Bementem inkább a Ráday utcába. Ott is csupa emlék. "Aztán menj ki, és kérdezd meg az utcát, / melyet oly égve és merengve futsz át / naponta többször, hogy már azt hiszed, / minden ház lelked mély színeit itta" stb. Való igaz, amit Babits ír: nincsen olyan ház, amelyhez ne fűzne valami, ha csak egy gondolat vagy érzés is. És ez mind-mind az egyetem miatt. De miért is?

A gimnáziumot el lehet temetni. Az egyetemet soha. De miért?

A gimnáziumtól való búcsúzást szomorúan és megkönnyebbülve éltem át. Akkor tényleg éreztem, hogy valami kétségkívül meghalt, végetért. Akkor gondolhattam olyasmit (és gondoltam is), hogy éntőlem már senki meg nem fogja kérdezni, mi az a Boyle-Mariotte-féle gáztörvény, hol van a mitokondrium, hogyan bizonyítják a másodfokú egyenlet megoldóképletét stb. stb., egyszóval: valamin végérvényesen túl vagyok. Volt ebben valami szomorú-édesen megnyugtató.

Dehát elfelejthetem-e, amíg élek, az egyetem kérdéseit? Egy bölcsészkaron végsősoron minden kérdés oda torkollik, hogy mi ez az egész. El lehet-e képzelni olyan élethelyzetet, amikor engem ez már nem érdekel? A válaszokat igen, azokat el lehet felejteni. Azokat jórészt már el is felejtettem. Na de a kérdést?!

Nem tudom, érthető-e, mi köze ennek az utcákhoz. Nyilván az, hogy az utcák nem a válaszok, hanem a kérdés részei. Az ember azért jár-kel, kóborol, csatangol, bóklászik a legkülönfélébb utcákon, mert rajtuk keresi a választ. Mi ez az egész? De az utcák sohasem válaszolnak. Mindig csak visszatükrözik azt a választ, amit mi magunk adunk a saját kérdésünkre. De ez a válasz mindig más és más. Ezért, hogy az utcákat (egy várost) sohasem lehet megunni.

A diplomaosztó ünnepségen egyébként elhangzott Kosztolányi egyik verse, a Fejtörő felnőtteknek. A kevés olyan verseinek egyike, amelyre nem úgy emlékszem, hogy nagyon megrázó. Föltesz egy kérdést (azt a kérdést, hogy "mi ez az egész"), aztán a végén megválaszolja. Vagyis hogy ez az egész az "élet". Hát ez nem túl izgalmas. De K.D.-nek még az ilyen kevésbé nagy versei is éppen elég nagyok. Az utolsó sora ugyanis megemeli. Nem írom ide, bízom olvasómban, hogy utánanéz. Ezen a soron gondolkodtam már hazafelé a buszon ülve, amikor a városra immár végképp ráborult az esti sötétség.

Nem tudom, hogyan nevezzük. Mindegyik elnevezés félreérthető. Hívhatjuk boldogságnak, eufóriának, istenélménynek, megvilágosodásnak, szerelemnek, barátságnak, nirvánának, mennyek országának. Egy biztos: a legmagasabb rendű állapot, amelyben eddigi földi életem folyamán részem volt. A művészetek közül a szépirodalom és a zene képes arra, hogy megsejtessen belőle valamit. Egy nagyregény elolvasása után érezhetünk valami megközelítőleg hasonlót. Egy könnyűzenei koncert hozhat valamiképp közel hozzá.

Emmanuel Lévinas filozófiai tanulmányát, a Teljesség és Végtelen címűt kezdtem el olvasni, és végre valamiféle fogalmi kifejtését találtam annak az élménynek, amelyről csak beszélni lehet, de amelyről éppen beszélni nem lehet. A gondolatmenete végtelenül egyszerű, ugyanakkor végtelenül bonyolult, szóval, kizárólag azoknak tudom ajánlani, akiknek affinitásuk van az olyan típusú nyelvezethez, amely (idézet jön) így beszél: "A transzcendencia filozófiáján innen, mely szerint az igazi út ott keresendő, ahová az ember az idelentből elillanva, a liturgikus, misztikus emelkedettség kitüntetett pillanataiban vagy a halálban jutna el, és az immanencia filozófiáján túl, melyben az ember a létet igazán akkor ragadná meg, amikor az egész "más" (a háborús ok) az Ugyanaz által bekebelezve a történelem végpontján ködbe veszne, a magunk részéről a földi létezés, vagy ahogyan neveztük, az ökonómiai létezés zajlásán belül a Mással való viszony leírását javasoljuk, mely sohasem torkollik isteni vagy emberi teljességbe, és nem a történelem teljessé tétele, hanem a végtelen ideája." A látszat ellenére szó sincs arról, hogy valaki itt (ahogy egyik kedves tanárom fogalmazott) "lila ködben filozofálna": nagyon pontos és átgondolt gondolatmenettel van dolgunk, melyet természetesen egyáltalán nem egyszerű követni.

De a lényege talán világos. Ez pedig az, hogy mindazon túl, amit mi emberként föl tudunk fogni és meg tudunk ismerni, létezik egy Másik, a Végtelen, amelyet lényege szerint sohasem birtokolhatunk. Ez a Másik nem valamiféle misztikumként jelenik meg nekünk, hanem egy valóságos másik emberként, akit lényege szerint sohasem érthetünk meg, sohasem vehetünk birtokba. A beszélgetés során föltárulkozik az idegenség, a megismerhetetlenség és a végtelenség döbbenete. De csakis akkor, ha tiszteletben tartjuk a Másik másságát, ha nem akarjuk fölszívni magunkba, ha nem akarjuk birtokolni, ha nem "empatikusan" (értsd: zsarnokian) közelítünk hozzá, ha nem akarjuk "megérteni".

Volt egy időszak az életemben, amikor hosszú hónapokon át éreztem ezt a transzcendens boldogságot; aztán teljesen elfeledkeztem róla. Tegnap, olvasás közben, visszajött. A boldogság túlcsordulása ez, Lévinas Vágynak nevezi, egy lényege szerint elérhetetlen másik világ állandó jelenléte a létezésben. Nagyon nehéz úgy beszélni róla, hogy ne tűnjön zagyvaságnak.

Lévinas könyvének ugyanakkor az is tanulsága, hogy ez a világ (a Másik, a Végtelen) csak a beszédben (beszélgetésben) tárulhat föl. Hadd idézzem még egyszer a szerzőt, miféle beszédről is van nála szó: "Olyan beszéd tehát, amely nem egy előregyártott belső logika lefolyása, hanem az igazság konstitúciója a gondolkodók küzdelme során, a szabadság minden kockázatával. A nyelvi kapcsolat feltételezi a transzcendenciát, a radikális elkülönülést, a beszélgetőtársak idegenségét, a Más feltárulkozását előttem. Másképpen mondva, a nyelv ott szólal meg, ahol hiányzik a viszonyban állók közössége, ahol hiányzik vagy ahol elő kell állnia a közös síknak. A nyelv ebbe a transzcendenciába helyeződik. A Beszéd így egy abszolút idegen dolog tapasztalata, tiszta "megismerés" vagy "tapasztalat", a megdöbbenés traumája".
 

Világéletemben utáltam a vizsgákat. Napokig tartó gyomorgörcs, a "fellépés" előtt reflexszerű savtúltengés, álmatlan éjszakák és feszült reggelek, majd egy végtelenül kínos, hazug és elviselhetetlen szituáció, faggatózás, buzerálás, nyaggatás, fürkészés, kiszolgáltatottság, szemben egy kiszámíthatatlan és emberi mivoltát elfelejtő vizsgáztató tanárral, hogy aztán e fellépés ürügyén véleményt mondjanak rólunk, nem a tudásunkról, hanem az egész életünkről, arról, hogy van-e jogunk egyáltalán beszívni e világ levegőjét. Horror. Illetve rosszabb annál, mert még ráadásul valóságos is. Mindennél valóságosabb, maga a valóság.

Előre akartam ezt bocsátani, mégpedig azért, mert ha őszinte önkritikával tekintek magamra, be kell vallanom, hogy világéletemben kiváló vizsgázótípus voltam. Amolyan igazi "jó tanuló", aki mindig pont annyit teljesít, amennyit kell. Gimnáziumban a dolgozataim többségét 90%-osra írtam meg, hiszen pont annyi volt az 5-ös ponthatára. Jól kezeltem a helyzetet, nem estem pánikba, ellenkezőleg: a veszélyérzet kihozta belőlem a maximumot.

Mennyien utáltak ezért. És mennyire oktalanul.

Mert mi is a közhely? Az, hogy a "jó tanuló" az szolgalélek. Az nem azt teszi, amit szeret, hanem azt, amit követelnek tőle. Voltaképpen képtelen a szeretetre, mert a "kötelesség" elvonja tőlünk a figyelmét. Nem szabad ember. Nyápic, esetlen, szánalmas, férfiatlan. (Ha lány az illető, akkor maga a nyálas dögunalom.)

De vajon igaza van-e a közhelynek? Semmiképp. Aki járt már iskolában, az tudja, hogy a rossz vagy közepes tanulók között legalább annyi a szolgalélek, mint a jó tanulók között. Hogy eleve ez az oppozíció téves, mert az erény mindenkinél másban mutatkozik meg. Hogy éppen a vizsgáztatás törvényeinek elfogadása, ily módon pedig saját kiszolgáltatottságunk és alacsonyabbrendűségünk elismerése, ha egy vizsgaeredményhez bármiféle lelki attribútumot hozzákapcsolunk.

Nyilvánvaló, hogy senki sem szereti, ha buzerálják. (Megtetszett ez a szó.) Ahhoz tényleg végletesen szolgalelkűnek kell lenni. Azt szeretjük, ha azt tehetjük, amit szeretnénk. Kinek mi. Kártya, foci, tévé, játék, láblógatás, semmittevés. Dehát meghalni sem szeretünk, mégis muszáj. Minden vizsgahelyzet (dolgozat, felelés, házidolgozat stb.) egy kis halál. A mi kultúránk így fogja föl a halált: vizsgaként. Valamiként, amit "meg kell csinálni". Pont ezért az életet is így fogja föl. Hiszen miből áll az élet(nek az a része, ami nem a miénk), ha nem vizsgákból? Folyton-folyvást értékelnek, nyálaznak, nyaggatnak, faggatnak, buzerálnak minket. Annak se jó, aki csinálja, sőt. De így kell, ez a kultúránk alapja, lázadni ellene annyi, mint az életünk ellen lázadni.

Lehetne másképp is? Persze. A halálhoz minden kultúrának eltérő a viszonya, ez a "teljesítményalapú" versenylét a mi nyugati (sőt, talán protestáns?) őrületünk. De megváltani ettől nem mi fogjuk a világot. Marad a gyomorgörcs.

Ma is vizsgáznom kellett, és borzalmasan éreztem magam. Össze kellett (volna) foglalnom, hogy miben is áll a lényegi különbség Freud és Lacan énfelfogása között. Belezavarodtam. Nem mintha nem ismerném Freudot (vagy Lacant), sőt. De ilyenkor nem is ez a lényeg. Természetesen 5-öst kaptam (hoztam a 90%-ot...), de tüske maradt bennem. Elmondtam ezt vizsgázótársamnak, aki kedvesen megvigasztalt: jaj már, ne légy ilyen zavarbajövőskislány, legfeljebb nem kaptál csillagos ötöst, és akkor mi van?

Mennyire igaza volt. És én még blogbejegyzést is írok erről.

(Figyelem! Politikáról lesz szó! A bejegyzés megtekintése csak kórosan alacsony vérnyomás mellett engedélyezett!)

Három történet, amely a tudatomban erősen összekapcsolódik:

1. A kilencvenes évek elején, amikor a szüleimmel együtt arról győzködtük a nagymamámat, hogy hát a szocializmus mégiscsak micsoda embertelen rendszer volt, hogy elvitte az embert fekete autó, hogy ellehetetlenítették az emberek boldogulását stb. stb., és amikor ő minderre azt jegyezte meg (és bár szégyellem is, valahol mégiscsak büszke is vagyok rá): "Nem volt az olyan rossz, csak jól kellett viselkedni.", mi persze mindnyájan lehidaltunk, hogy hogy lehet ilyet mondani. Azóta már rájöttem, hogy ennél még sokkal rosszabb az, amikor valaki -- bár ugyanezt gondolja -- nem mondja ki ugyanígy.

2. 2006. október 23-a után még jogvédők (!) részéről is elhangzott az, hogy a véres tömegoszlatás voltaképpen a tüntetők, illetve egészen pontosan azok hibája és felelőssége, akik ki mertek lépni az utcára az említett napon, mert hát tisztességes ember ugyebár ilyenkor (meg egyébként mindenkor máskor is) otthon marad, és hát akkor ugyebár semmiféle baja nem is esik. Csak jól kell viselkedni, és akkor nem is lesz semmi baj. (Ezt ők persze már így nem mondták ki.) Na ja.

3. A harmadik történetet az egyik szomszédasszony szolgáltatta, aki a március 9-i népszavazáson okvetlenül a "nem"-ekre fog voksolni. Ő jelentette ki, hogy hiszen az a tandíj nem is olyan nagy összeg, meg különben is túl sokat járnak az emberek orvoshoz, meg különben is a Gyurcsány milyen okos ember, hiszen látta, hogy három órán keresztül képes volt beszélni, meg különben is, csak az lesz munkanélküli, aki nem is akar dolgozni, mert aki akar, az úgyis kap munkát stb. stb. (Sok éve nyugdíjas már.) Magyarán szólva: jól kell viselkedni, és akkor nem éri az embert semmi baj. (Ezt persze ő így nem mondta ki.) Na igen.

[Azt nem írom ide, hogy Nietzsche mit gondolt arról a meghunyászkodó rabszolgamorálról, mely minden hasonló érvelés gyökerében meghúzódik. Csak a testi reakciója érdekelhet most minket; a megforduló perisztaltika.]

Nem tudom, hogy mióta érdekel a grafológia. Azt hiszem, ezt az érdeklődést is (az érdeklődésekkel ez már csak így szokott lenni) a hiúság indította el. Vagyis hogy már kisgyerekkoromban mindenki, aki meglátta az írásképemet, fölkiáltott: Egy-Fiú-És-Ilyen-Szépen-Ír! Teljesen nyilvánvaló (mindenki tudja ezt, aki már elkövette maga ellen azt a merényletet, hogy tanításra adja a fejét), hogy minden dicséret legalább kétélű. Mint ahogy minden elmarasztalás is. De arra tökéletesen alkalmas lehet, hogy az ember elgondolkozzon. Hiszen a fönti mondat egy csomó olyasmit implikál, ami egyáltalán nem magától értetődő. Nemcsak azt, hogy "a fiúk általában rondán írnak", hanem azt is, hogy az íráskép valamiféle viszonyban van azzal, aki ír. Márpedig éppen ez az implikáció a grafológia tudományának alaptézise.

Mert hogy tudományról van szó, az kétségtelen. Az alapposztulátumot (hogy tehát a lelkét beleírja az ember a betűibe) természetesen nem kell elfogadni. Ez azonban minden tudomány esetében így van. Számos olyan civilizáció ismeretes a világon, amely a hagyományosabb tudományok alapfeltevéseit sem fogadja el. Soha nem a "valóságot" vizsgáljuk, mindig egy absztrakciót. Az orvos, aki méréseket végez az emberi szervezetről, ugyanúgy csak feltételezésekkel élhet, ugyanúgy a tapasztalatait mozgósítja, ugyanúgy alapfeltevésekkel él, ahogyan a grafológus. Ez az oka annak, hogy nem tudunk jósolni. Csak arról tudunk jóslatokat megfogalmazni, amit a magunk számára mint megvizsgálhatót elkerítettünk. Tudjuk például, hogy bizonyos betegségek esetén ez és ez szokott történni, ilyen és ilyen kórokozók jelennek meg a szervezetben, és ez ellen valóban föl is vehetjük a harcot. De a teljes élet összes folyamatát a tudomány nem tudja birtokba venni. Máskülönben nem is léteznének betegségek.

Ezen gondolkodtam ma a buszon utazva, miután elolvastam tegnap egy sarlatán könyvet a grafológiáról. Na most, ez megint olyasmi, amit hosszú lenne kifejteni. Mármint hogy miért sarlatán. (Általában ez az élet olyan, hogy a dolgokról nagyon nehéz beszélni.) Maradjunk annyiban, hogy bár sarlatán, mégiscsak érdekelt, és elolvastam. Pont olyan ostobaság egy bizonyítatlan konstrukciót eleve elutasítani, mint hinni benne.

Itt van például Shakespeare aláírása. A tézis szerint ebben az aláírásban Shakespeare egész lelke, minden színpompája, összes hatalmas drámája a maga ezerszempontú villódzásával benne van. Aki látta az aláírást, nem is fog ebben kételkedni. Valóban, ahogy ránéztem, azonnal eszembe jutott az a csodálatos tél, amikor egy vizsgára készülve elolvastam Shakespeare összes drámáját, valami olyan gyönyörűséggel, amilyet még az irodalom is ritkán ad. (Pedig a szerzőt addig nem is tartottam különösebben sokra, dehát kinek nincsenek előítéletei?) No de. Világos, hogy mi itt a probléma. A tyúk meg a tojás. Vajon akkor is ilyen asszociációkat ébreszt-e bennem az aláírás, ha nem tudom, hogy kié? Aligha. Azt hiszem, innentől kezdve tudomány valami: hogy tudunk-e vele jósolni. És meggyőződésem, hogy egy képzett (okleveles) grafológus az írásra nézve sok-sok olyasmit megállapítana az íróról (anélkül, hogy tudná, ki az), ami a mi legnagyobb ámulatunkra igazolná vissza a valóságot.

Nehezen írok erről, talán érződik is a stílusomon. Gondolatokról nagyon nehéz jól írni. (Nietzsche is ezt mondta.) Úgyhogy inkább egy élménnyel zárok. Amikor tanítottam, természetesen szenvedélyesen érdekelt minden tanítványom írásképe. Aztán egyszercsak belémvillant egy dilemma: vajon szabad-e egy pedagógusnak éppen ezzel szenvedélyesen foglalkoznia? Nem épp olyan-e ez, mint személyes viszonyt ápolni egy tanítvánnyal? Hiszen egy tanárnak soha nem a lelket, mindig a teljesítményt kell értékelnie. De hát hogyan lehet a teljesítményt teljesen leválasztani az egész emberről? Egyre erősebben érzékeltem magamban a dilemmát (amit megfogalmazni persze soha nem mertem, és most se merek), hogy a lélek egy bizonyos bonyolultsági foka fölött lehetetlenség tanítani, sőt talán élni is.