Figyelem! Az alábbi bejegyzésben a szerző megánjellegű és más úton hozzá nem férhető információkat közöl olvasói iránt táplált érzelmeivel kapcsolatosan, valamint bizalmas adatokat szolgáltat internetes jegyzetelő tevékenységével összefüggő külön-különféle nézeteiről.

Valentin-napon, a szerelmesek ünnepén, február 14-én kezdtem el vezetni ezt a blogot, és most március 14-e van, március idusának előestéje. Eltelt egy hónap, ideje a reflexiónak.

De hát hol kezdjem? És miért? Azt hiszem, ott kezdem, hogy miért.

Az emberi kapcsolatok működésével foglalkozó pszichológusok szerint minden olyan alkalom, amikor ember és ember között valamiféle interakció jön létre (mosoly, köszönés, szemkontaktus stb.), a lélek számára olyan, mint a testnek a simogatás. Ha tízszer köszönnek rá az emberre egy nap, akkor az olyan, mintha tízszer megsimogatnák. Aligha fölmérhető az ilyen finom kis simogatásoknak a lélekháztartás egészségének fönntartásában játszott szerepe. Ha elmaradnak, először furcsán, majd egyre inkább rosszul kezdjük érezni magunkat, mígnem ránkköszönt az éjszaka, a romlás, a depresszió.

Azért kezdtem el blogolni, hogy mindig mindenki tudhassa: én vagyok. Tessék idejönni, ez itt fix pont, még telefon se kell, érintse egymást a lelkünk, zördüljünk össze, veszekedjünk, ha épp, avagy ne is, csak vitázzunk, vagy talán azt se, csak jegyzeteljünk, lábjegyzeteljünk, hogy hát az ott pontosabban, finomabban, nüanszosabban így vagy úgy vagy amúgy, amúgy. Amúgy meg, ugye, végülis jóllehet mindegy is.

Nietzsche ebben végletesen kézre esik. Hiszen szó szerint leírja, mit leírja; megírja, mennyivel több ez a megvetett semmi, mint a legtöbb fölmagasztalt valami, több, mint az erények, a felebaráti megalázkodás, a jóság és szeretet, sőt, több, mint Isten. Ez maga a lét. Ez az, ami egyáltalán létezik.

De a gőg az mindig utat tör. A blogolás az csak lebloggolás. Ez nem az igazi, ennél többek vagyunk. Kezembe akadt a napokban ismét a Tonio Kröger, mit kezembe akadt: 50 forintért megvettem egy antikváriumi, két nyelvű példányát. És ha már, akkor persze újraolvastam. A szövegben föltörő becsvágy felülmúlhatatlan. "Amit eddig csináltam, az mind semmi, nem sok, annyi, mint semmi. Fogok jobbat alkotni, Lizaveta -- megígérem. Mialatt írok, felzúg hozzám a tenger, és én behunyom a szemem." Ez több, mint írói program (és e tekintetben édesmindegy is, hogy Th. M.-é vagy T. K.-é); ez nagyjából ugyanaz, mint a Szív segédigéi végén a "Megírom ezt majd még pontosabban is". Nincs vége a dolognak. Blogolni csak le lehet. E nélkül a becsvágy nélkül nincs értelme semminek. Egy Másik világ feltételezése nélkül csak húsevő növények vagyunk. (Bejött Lévinas is.)

És ki mindenki. Miközben az aggodalmam nem is oktalan: kit érdekel ez még? Sokakat persze nem, de tíz és húsz közötti (avagy harminc fölötti) látogató azért idetévedt minden nap, néha több, egyetlen egyszer (micsoda depressziós nap lehetett -- az is volt) kevesebb, és átlag hatvanszor azért kattantgatott itt olvasó mindig. Kedves olvasó, és nem csak udvariasságból. (Ámbár hol a határ, és érdekel-e minket?)

Az mindig különösség, ahogy a dolgok összefüggnek. Összegabalyodnak. Foucault és Lévinas között csillagvilágnyi a távolság. Éppen, mint Esterházy és a Kálvin téri ellenőrnénik között. Az élet mégis egymásra tudja montírozni őket. És akkor kiderül, hogy nem is annyira. Talán az észlelés tévedése, hogy távolságot látunk. Miért ne gondolnánk, egy meggörbült terű világban? Ha X-et is mondunk és Y-t is, az nem olyan, mintha semmit se mondtunk volna. Kérdezzük csak meg a kromoszómáinkat. (Nem, nem, ez nem szexizmus; két X sem azonos a semmivel.)(A harmadik X-ben járva már identitás-szempontból is muszáj valahogy így látnom.)(Vagy nem?)

Politizálni mindettől függetlenül is veszélyes. Illetve dehogyis az. Csak a nyelvét elkapni nehéz. Mi a bajunk az olyan mondatokkal, hogy: "De a Zorbán is csökkentette a nyugdíjakat!"? A tartalmuk? Dehogy! A nyelvük. Mert egy ilyen mondat magában rejti a válaszát, azaz, hogy miről fogunk társalogni. Vagy erről, vagy semmiről. A vitázó felek sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint hinnék. Egyik nap láttam a tévében két kommunistát és két nácit, vitatkoztak egymással, vérben fürdő arccal; nem éreztem semmi lényegi különbséget köztük. Vitájuk tárgya összeragasztotta őket. Ki akar ilyen nászt? A politikáról szóló beszédben az a veszély, hogy beleragadunk valamibe (valami gusztustalan, ragadós anyagba), amibe nagyon nem szeretnénk.

Nem baj, az antennák fölszerelve. Ugyanabba a patakba úgyse lépünk kétszer. Az ünnepekkor se mindig ugyanazt az ünnepet ünnepeljük. Képzeljük el, mennyire más egy Valentin-nap, ha simogat minket valaki, mint ha nem! Miért lenne ez épp pont (miért is ez a sok-sok pont?) az ünnepi pillanatainkkal másképp? Ünnep meg aztán bármi lehet.

Mondok egy példát. Amikor átvettem a titkárságon a némettanári diplomámat, és kiléptem a lucskos-esős Kazinczy utcába, hirtelen valami megdöbbentőt láttam. Havazott! Legalábbis hópelyhek szállingóztak a nedves aszfaltra. Nem értettem, hogy ez miként lehetséges. Elkönyveltem volna látomásnak, ha föl nem nézek, és nem látom meg dohányzó felebarátunkat, akinek cigarettájából finoman hullatta ki a hamut az enyhe márciusi szél. Nem hó volt az, csak hamu. Különös, nem? No, mondtam egy példát. (Mosoly-jel.)