Vannak olyan vélemények, melyek szerint ma a magyar irodalom virágkorát éljük, és a magyar nyelv különleges gazdagodásának lehetünk tanúi. Szeretek optimista lenni, de én azért hát, legalábbis óvatosabban fogalmaznék.

Amikor a könyvtárban járkálok, és (mint általában) képtelen vagyok magam munkára hangolni, gyakran nézek körül a kitett folyóiratok között, hogy tájékozódjam, merre tart manapság a világ. Így került ma kezembe egy Kalligram. Benne egy recenzió Judith Butler: Gender Trouble című művének nem olyan régen megjelent magyar fordításásáról, mely a Problémás nem címet viseli.

Ki ez a Butler? Legyen elég róla annyi, hogy nekem, csóró bölcsésznek is megkerülhetetlen szerző, széltében-hosszában hivatkozzák, azok is, akiknek elméletéhez semmi közük sincsen, az utóbbi húsz év társadalomtudományának egyik leghivatkozottabb, legvitatottabb és legnagyobb hatású szerzője, a queer-elmélet megalkotója. Ennek lényege az, hogy az emberi nemek, azaz a férfi, illetve női nem voltaképpen társadalmi konstrukciók, melyek bizonyos hatalmi érdekek kiszolgálására hivatottak, miközben valódi, biológiai alapjuk elhanyagolhatóan csekély. A biológiai nem (sexus) megkülönböztethető a társadalmi nemtől (gender), és ez utóbbi az, amelyre a legkülönfélébb hatalmi konstrukciók települnek rá, nem véve figyelembe (pontosabban: elleplezve), hogy ez a megkülönböztetés maga is egy konstrukció.

Írtam már ebben a blogban Foucault-ról, gyakran említem Nietzschét, írtam Freudról. Butler (ha el is marad tőlük, mind mélységben, mind hatásban) hozzájuk mérhetően radikális gondolkodó. Csodálatos kulturális esemény, ha fő műve elvileg immár magyarul is olvasható. A gond ezzel csak az, hogy csupán elvileg.

Sándor Bea kitűnő recenziója ugyanis két dolgot állapít meg. 1. A fordítók nem értik Butlert. 2. A fordítók nem tudnak magyarul. Azt hiszem, egyik sem elhanyagolható hátrány egy fordítás esetében...

A recenzens (aki egyébként a téma egyik legkiválóbb magyarországi értője, nem mellesleg Butler másik jelentős művének, a Jelentős testeknek egyik fordítója) olyan példákat sorol föl, melyekből számomra teljesen egyértelmű, hogy az elkészült fordítás nem kvázi, hanem ténylegesen olvashatatlan. A fordítóknak sokszor a mondatszerkesztés egyik legelemibb részfeladatát, az alany és az állítmány egyeztetését sem sikerült megoldaniuk. Hogyan oldhatták volna meg a sokkalta súlyosabb problémát, a rendkívül nehéz butleri nyelv folyékony magyarrá fordítását?

Csak azért írom ezt le, mert szerintem jellemző. Megfigyeléseim szerint manapság sikknek számít (és bölcsész-körökben különösen), ha valaki nem tud magyarul. Amikor az ember nagy naivan szóvá teszi valamely "tudományos szöveg" kapcsán, hogy "de hiszen ezt alig lehet érteni", a válasz általában olyasmi, hogy a szerző így védi ki a leegyszerűsítő nyelvezet hatalmi retorikáját. Ami elvileg tökéletesen igaz. A gond ezzel csak az, hogy csupán elvileg.

A gyakorlati következmény az, hogy a bölcsészet-, illetve társadalomtudományok presztízse Magyarországon (is?) hihetetlenül mélyen van. Aki nem hiszi, böngéssze pár órán át a netet, és elhiszi. (És gondoljon közben arra, hogy az internethasználók általában inkább a társadalom elitjét, mintsem alját reprezentálják.)

A helyzet az, amit ugyan sokan leírnak, de aminek érdemes volna súlyt adni: attól senki sem lesz több, hogy nem beszéli az anyanyelvét (sem). Minden mondat elmondható magyarul. Hadd ne idézzem Kosztolányit.

Idézem, azaz fölidézem inkább Nietzschét, akit begyöpösödött konzervativizmussal és maradisággal aligha lehet megvádolni. Vagy akinek hatását a mai társadalom- vagy bölcsészettudományokra aligha lehet eltagadni. És akinek első korszerűtlen elmélkedését mindazok figyelmébe a legmelegebb szívvel ajánlom, akik azt hiszik, nincsen mélyebb és radikálisabb nyelvkritika, mint a grammatika fölbontása vagy a nyelvrongálás.