A héten volt három hónapos ez a blog. Pont írni akartam róla valami kis szösszenetet, amikor az index váratlan húzással (de köszönet neki a reklámért) a címlapjára tett, radikálisan megugrott a látogatóim száma, a figyelmem pedig elterelődött a megemlékezésről. Most meg már, ugye, oda az ihlet.

Írni pedig sok mindent szeretnék. Jó, a XXI. század Háború és békéjét is, világos, na de most is, így, ide. Hogy honnan jöttem, és hová megyek.

Mindenekelőtt nagyon köszönök minden kommentet (megjegyzést, hozzászólást, beszólást és benyögést). Minden komment épít. Igen, még "A bölcsész" nickű felebarátunké is A tanárverésekről írt bejegyzésem után, ha mást nem tesz, önkritikára késztet. Biztosan mondtam valamit? Biztosan jó ez így? Nem lehetne másképpen, jobban, okosabban? Nagyon köszönök és nagyon szívesen látok minden megjegyzést. Ha valaki megkritizál, az elsőre biztosan bánt; no de a fociban is a második szándékot és a cseleket szeretjük. És amiként én is azt feltételezem mindegyik olvasómról, hogy gondolkodó lény, úgy ez, bizonyos vagyok benne, fordítva is igaz.

Aztán, a témáimról. Őszintén szólva, amikor elkezdtem körmölni ide, tartottam attól, hogy amennyiben következetes maradok az elvemhez (azaz: csak és kizárólag arról írok, ami személyesen érint és érdekel), akkor túl kevés olvasóm lesz, és megunom a pusztába kiáltást. Ezt a félelmemet fölülírta az élet. Valóban nincsen sok olvasóm, de ők (ti) bőven pótoljá(to)k a tömegeket. Majdnem mindig jött vélemény (komment) arra, amit lejegyeztem, és ez nagy örömmel tölt el. Gyorsan meg is jegyzem: ha a kommentek elmaradoznának, gyorsan bepróbálkozom valami cigányozós, magyargárdázós, esetleg pornográf témával, hogy helyrebillentsem a kommunikáció kétoldalúságát. Ennyit az elveimről.

Aztán arról kéne most írnom, hogy mit tanultam e negyed év alatt. A kérdésre a választ egyelőre hadd függesszem föl. Ahogy az egyik kedves blogolótársammal egy másik blogban megbeszéltük: zuhanás közben vagyunk. Ha elemezni próbálnék, meg kellene állnom, hogy elemezzek, meg kellene állítanom, amit elemzek, és ez ellentmondana a gravitáció törvényeinek. Zuhanunk. Nem tudjuk, hogy hová.

A zuhanás szóról jutott eszembe Petri György (Körülírt zuhanás), akinek, ha több nem, egyetlen örökké elfelejthetetlen verse (legalábbis nekem) bizonyosan van: Hogy elérjek a napsütötte sávig. Túlságosan finom szálakkal van szőve a vers, hogy megérinthessem. De egy valamit biztosan mond: létezik napsütötte sáv, tartunk valahová. És ez még csak nem is optimizmus.

Ennyit akkor egyelőre, üdvözlésképp a csecsemőnek. És még annyit, hogy kitettem a címkéket az oldalszalagra, most már azért van belőlük elég. Ha rákattintasz a Címkefelhő szóra, még képet is kaphatsz pillanatnyi preferenciáimról. Talán könnyíti valamelyest a tájékozódást. Továbbra is izgalommal és örömmel várok minden megjegyzést, kritikát és dicséretet. De az se baj persze, ha nem jut eszedbe semmi. Akkor majd írok egyet a Magyar Gárdáról. Ihletetten.