Ez megint egy jó film volt. És megint a Duna TV-n.
Gyorsan a szüzsé: egy sikeres tévés műsorvezető videókazettákat talál lakása ajtaja előtt, melyeken -- legnagyobb meglepetésére -- saját életének jeleneteit nézheti végig. Újabb és újabb kazettákat kap, és egyre mélyebben bele kell ásnia a múltjába. Fogalma sincs, hogy kitől jöhetnek a felvételek. De magánnyomozása közben föltárul a gyerekkora, és a film végére kiderül, amit József Attila már sokkal korábban így összegzett: Tudod, hogy nincs bocsánat.
Az ember múltja végigkísérti a jelenét. Nincs menekvés, a gyerekkori vétkek nem tűnnek el, hanem ismeretlen eredetű filmek újra meg újra felszínre hozzák.
A film ismét igazolja a művészetnek azt az alaptézisét, hogy az irracionalitás erősebb és igazabb, mint a racionalitás. Életünk ingatag talajra épült. És bármelyik pillanatban összeomolhat.
Pont az jutott eszembe e film kapcsán, hogy még mindig mennyivel kevesebbet tud a filmművészet, mint az irodalom. Még ez a képvilágában is kifejezetten bonyolult, jóformán zene nélkül futó, mindenféle díjakat elnyerő alkotás is mennyivel kevesebbet tud az életről, mint az Oidipusz király. Tudom, hogy mesterkéltnek hathat az összehasonlítás. Tudom, hogy az Oidipusz király is messze kiemelkedett kora drámái közül, és hogy ilyen mű az egész világirodalomban is csak egyetlen egy van.
Csakhogy... a legtöbb ember nem is sejti, mit veszít azzal, hogy nem olvas szépirodalmat. Vámos Miklós (akit én egyébként íróként nem tartok különösebben sokra) ezt így fogalmazta meg: aki elolvas egy könyvet, az átél egy másik életet. Aki nyolc könyvet olvas el, az nyolc másik életet él át. És így tovább. Hol van ettől a komplexitástól még a legeslegjobb film is?
Csak egyetlen példa. Egy regényben a szereplők arcát és testét a képzeletünk hozza létre. Egy filmben mindez rögzítve van. Vajon melyik tehát a gazdagabb, filozofikusabb, több lehetőséget nyitva hagyó művészeti ág?...
Hogy lehet éppen a mi korunkban, amely a könyv és a szépirodalom leghatalmasabb megdicsőülését hozta el, most, amikor egész életünket szövegek és írások árasztják el, és minden művészeti ág voltaképpen az irodalmat utánozza, a könyvek és a betűk válságáról értekezni?...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: alternatíva 2008.07.13. 19:25:24
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2008.06.01. 22:18:56
egy könyv ugyanúgy félig befejezett mű, mint bármely művészeti alkotás, a tartalmat az alkotás "fogyasztója" rakja bele a keretbe. egy könyvnél a hozzáadandó tartalom, töltet sokkal több, mint egy film esetében.
a film viszont sokkal közvetlenebb, elvenebb, és több érzékre hat direkt, ráadásul megadja azt az érzetet, amit egy ember közlése jelent, míg a könyv ezt csak távolról közelíti.
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2008.06.01. 22:19:56
pontilyen 2008.06.02. 10:22:35
Mert igen, egy film tud olyat is, amit egy regény nem. Sőt, olyat is, amit egy dráma sem. Nemcsak több érzékre hat, de több művészeti ág felismeréseit is kamatoztatni tudja. Játszhat a fénnyel és árnyékkal, a színekkel, a zenével, a formákkal. Hatalmas lehetőségek vannak a filmben, és nekem nagyon tetszik minden olyan műalkotás (és a Rejtély ilyen), amely minél több rétegébe mászik ezeknek a lehetőségeknek. Például hogy nincs zenéje. Hihetetlenül irritáló, izgalmas megoldás.
Az viszont a filmre is nagyon igaz, hogy kell hozzá a befogadó. Elolvastam a google-on néhány kritikát a Rejtélyről, és hát...
Az egyik kritika szerzője pl. arról értekezik a film talán legerősebb és legmegrázóbb jelenete kapcsán, hogy miért kellett egy kakast megölni ezért. No comment. (Pedig én is sajnálok minden értelmetlenül leölt állatot.)
Bistyu 2008.06.04. 14:13:56