Figyelmeztetés: az alábbi bejegyzés ironikus és szándékoltan túlzó megjegyzéseket is tartalmaz. Aki minden szavát szó szerint érti, csak magát legyen szíves okolni, ha netalántán fölfelé kezdene kúszni a vérnyomása.

Tegnap eldőlt: létrejött a foci Eb álom-negyeddöntője. Spanyolország ellenfele Olaszország lesz, hogy eldöntsék, ki érdemli meg a négy közé jutást.

Hogy kinek fogok szurkolni, az nem kérdés. Ha megnézzük, mit jelent az a fogalom, hogy Itália, és mit az, hogy Spanyolország, rájövünk, hova áll, aki ivarérett.

Olaszország ugyanis az ember örök fallikus életszakasza. Olaszország az óceáni életérzés megtestesítője, a gátlástalan örömé és hatalomvágyé. Mert mi is Itália? Itália a Római Birodalom, a reneszánsz, Dante, Leonardo, Michelangelo, Raffaello. Az ember ösztönösen imádja az olaszokat. Itália a zene és a művészetek hazája, mit hazája: birodalma. Az élet teljességének érzése, a féktelen tobzódásé és szabadságé, az örök napsütésé. Akár szeretjük, akár nem: Olaszország ezt jelenti. Aki nem szereti az olaszokat, az csak nem tud róla, vagy még inkább: nem meri magának bevallani. Aki nem szereti az olaszokat, az nem mer gyermek lenni. Az nem mer élni. Az nem mer szabad lenni.

Ízlelgessük csak a nyelvüket; az olasz nyelv már maga is zene. Minden ember először olasz, és csak aztán valami más. Minden ember ösztönösen először olaszul beszél. Ki az, akit ne fogna meg Carducci verse, ki az, aki ne hallaná ki belőle a létezés zenéjét: "O saluta, o, Satana, / o ribellione, / o forza vindice / della ragione"?! Hát lehet erre mást mondani, mint amit Settembrini mondott rá a Varázshegyben: gyönyörű? Ugye, hogy nem.

Ezt jelenti tehát Itália: az ember örök infantilizmusát és korlátoltságát. Mert aki felnőtt, az tudja, hogy a világ bonyolultabb. Aki felnőtt, és hisz még a szépben (ergo: nem technokrata idióta), annak csak Spanyolország marad.

Spanyolország ugyanis nem más, mint a bonyolult kétségbeesés, azaz a barokk hazája, mit hazája: otthona. Spanyolország a felemás és zaklatott Habsburg Birodalom, a Jezsuita Rend, Velázquez, Murillo, Don Quijote földje. Aki nem teljesen infantilisan ostoba, az tudja, hogy a valóság nem leonardói, hanem Don Quijote-i. A boldogság csak a képzeletünkben él, a valóságban szélmalom, ami a regényekben óriás. A spanyolok tudják, hogy óriások nem léteznek. A spanyolok okosak. Kicsit fanyar ez az íz, kicsit sötét ez a színvilág, de legalább ez az igazi lét, ez a fanyarság, ez a velázquezi drámaiság, ez a tompított, bonyolult, tükröző és trükköző világ. Aki elmúlt tíz éves, annak csak Hispánia lehet az otthona. Aki nem szereti Spanyolországot, az nem érti a világot, az nem mer fölnőni, az meg akar maradni gyereknek. Az nem mer szembenézni az élet bonyolultságával.

Ízlelgessük csak a nyelvüket; a spanyol nyelv maga a józanság, mentes minden szélsőségtől, miközben mégis hisz a szépségben, a rímekben. Ki az, aki felnőtt, és ne érezné a lét minden bonyolultságát, amikor ilyen szavakat hall: "Muchos anos después, frente al pelotón de fusilamiento, el coronel Aureliano Buendía había de recordar aquella tarde remota en que su padre lo llevó a conocer el hielo."? Ki nem érzi ebben a mondatban az élet minden barokkos bonyolultságát, megjátszott díszítettségét, sötét tragikumát?

A döntés tehát: Spanyolország. Aki felnőtt, vele tart. Lehet ez kérdés?...