Egy 1897-ben megjelent regényből való a fönti idézet. Nem rejtélyeskedem sokáig, hogy honnan, elárulom; Bram Stoker: Drakula című halhatatlan művéből. Az Erdélybe utazó Harker ügyvéd írja le, miközben és miután furcsábbnál furcsább tapasztalatokkal szembesül.

Hogyan jutott eszembe?

Nem eszembe jutott, hanem olvastam. Mégpedig egy irodalomtörténeti és médiaelméleti szempontból egyaránt (most így látom) korszakos jelentőségű könyvben; Friedrich Kittler: Aufschreibesysteme 1800/1900 [Feljegyzőrendszerek 1800/1900] című, 1985-ben megjelent opusában.

Kittlernek ez a könyve radikálisan új alapokra helyezte az irodalomról való gondolkodásunkat. (Most így látom.) Nem akarok (lehet, hogy nem is nagyon tudnék) itt szakmai szempontból beszélni (írni?) róla. Csak azt a meghökkenésemet szeretném valamiképp kifejezni, miért van az, hogy Nietzsche, Freud, Lévinas, Foucault és Butler után most Kittlernek is külön posztot akarok szentelni. Bízom benne, hogy az is tovább olvas, és annak is tudok valamit mondani, akitől az irodalomtudomány mint szakma nagyon távol áll.

Hiszen dehogyis áll távol! Az irodalom is csak egy feljegyzőrendszer, pontosabban az irodalom is csak egyik eleme annak a feljegyzőrendszernek, amelyben élünk. Ugyanúgy, ahogy a televízió, az internet, az mp3-lejátszó, a CD és a DVD, illetve ugyanúgy, ahogy a festészet, a szobrászat, és ugyanúgy, ahogy a vallás vagy a pszichológia. Hiszen mindegyik arról szól, hogy bizonyos érzeteket, hanghullámokat, fényeket stb. rögzíteni (értsd: följegyezni) próbálunk.

Amin rögzítjük mindezt, az a hordozó egység (pl. lemez, CD, DVD, képcső, papír, könyv stb.), vagyis a médium. Amíg a technika fejletlenebb volt, a médium leginkább maga az ember volt: őrá karcolták az üzenetet, vagy egyszerűen csak ő vitte tovább az agysejtjeiben.

Eddig ebben semmi különösebb újdonság nincsen. Mindezt eddig is tudtuk. Az üzenethez szükséges egy materiális hordozó. A szerelmeslevél is csak akkor lesz szerelmeslevél, és akkor jut el a címzetthez, ha valaki papírra veti. Kittler (tulajdonképpen már McLuhan, a Gutenberg-galaxis című világhírű, de inkább kultúrjavként ismert, mintsem olvasott könyv szerzője) ott csavar egyet a dolgon, hogy számtalan szövegpéldán kimutatva bizonyítja, amit sohase hittünk volna: nem is létezik üzenet, csak materiális hordozók. Rövidebben szólva: "a médium maga az üzenet".

Bármennyire is úgy képzelem, hogy (vegyünk egy kézenfekvő példát) én most egy üzenetet próbálok a nyelv, illetve az internet médiuma segítségével olvasóim számára közvetíteni: tévedek. Mert amit közvetítek (mondjuk így: egy gondolat), az nem az enyém, hanem az is a közegé, azaz a médiumé. A rendszer határozza meg, hogy mi mondható ki, és hogy hogyan.

Az Aufschreibesysteme 1800/1900 című könyv végsősoron nem is más, mint ennek a merész és megdöbbentő tézisnek az aprólékos, logikus, számtalan szövegpéldával történő igazolása.

1800 körül az irodalom az anya/Nő/istennő által a költő (aki pont ezért mindig férfi, vagy ha nem az, akkor annak hiszi magát) szájába adott Természet megéneklése. Ez a modell (azaz ez a rendszer) termeli ki a romantikát és (ugye, értjük, miért) a realizmust is. E miatt a rendszer miatt nincs szavazati joguk a nőknek, sőt ezért nem lehetnek szerzők sem; ez a rendszer határozza meg az iskolai oktatást, a különféle szakmák közti munkamegosztást stb. stb.

Aztán jön (ki más?) Nietzsche, és az egész rendszert fölrobbantja. Pontosabban jön (mi más?) az írógép, és az egész rendszert fölrobbantja.  

1900 körül már nem az anya gügyög a férfinek, hanem az "értelmetlen" zajok (lásd: írógép különálló betűi, grammofon hanghullámai, "értelmetlen" idegi reakciók, a pszichoanalízisben a páciensek "értelmetlen", beteges zagyvaságai stb.) zúgnak a fülébe -- mindenkinek. Az "értelem" azért áll idézőjelben, mert maga az értelem is egy fikció volt, melyet az 1800 körüli médiumok közvetítettek. Az 1900 körüli, újabb médiumok másféle fikciót közvetítenek: az értelmetlenség fikcióját.

A zúgásba persze sokan beleőrülnek (pl. Nietzsche), sokan pedig megpróbálják kiírni magukból. Így jön létre a modern irodalom, az avantgárd, Morgenstern halandzsa-versei, és emiatt kell Drakula vendégének naplót vezetnie. Mert a zaj is beírás (a hanghulllámok beíródnak az idegrendszerbe), ergo: ami beíródott, azt tovább lehet adni, és kiírni magunkból. És csakugyan: millióegy példa bizonyítja, hogy az 1900 körül élt emberek csakugyan úgy gondolták, hogy a zaj kiírható. E poszt címbéli idézete 1800 körül nem íródhatott volna le.

Mindez eléggé döbbenetes. Még döbbenetesebb azonban belegondolni, hogy a mi saját mondatainkat is egy újabb, másféle, újféle elektronikus médiumok feljegyzőelvén működő, általunk mindazonáltal még nem ismert rendszer íratja meg velünk. Hiszen Kittler még csak a grammofon és az írógép hatásairól írt. Hogy mi miért beszélünk úgy, ahogy (és hogy hogyan is...), azt még nem tudjuk. Nem tudhatjuk; egy rendszer nem értheti meg önmagát.

Kittlert mégsem érzem deterministának. Sorait olvasva inkább szabadságot éreztem, úgy, ahogy Foucault-nál is. Talán azért, mert éppen a szabadság elnyomóiról mutatja ki, hogy ők is csak rendszerelemek; a rendszer viszont bármelyik pillanatban megváltozhat. Jön egy új találmány, és kiforgatja sarkaiból a világot.