Ha már itthon voltam húsvétkor, azaz kihagytam a locsolkodást, megnéztem egy igazi kultuszrajzfilmet az m1-en.

Legalábbis gondolom, hogy kultuszrajzfilm lehet az Asterix, hiszen legidősebb bátyám gyűjtötte a róla szóló folyóiratokat, valami Alfa (?) Magazint, ha jól emlékszem, és így elmémben a nyolcvanas évekbeli gyerekkor és az Asterix úgy kapcsolódik össze, mint Doktor Bubó rendelője Paulával, vagy Surda és a koffeinfüggőség. Igaz, lehet, hogy tévesen.

Hiszen én eddig csak a képeket láttam, fogalmam sem volt, hogy maga a rajzfilm miről szólt. Most viszont láttam végre.

A rajzfilm arról szól, hogy a gallok az istenek. Két gall hősünk, Asterix és Obelix Herkulesként győzi le a Ceasar által eléjük gördített nagyobb nagyobb akadályokat, a maratoni győztes síkfutót, a német birkózót, sőt még a hivatalban sem (!) őrülnek meg, egyértelműen bizonyítva mindezzel, hogy istenek.

A rajzfilm hihetetlenül vicces; tényleg nagy haragban lehet a világgal, aki nem röhögi szét magát rajta. Ám engem a sugallt mondandója is érdekelt. Ez a sugallt mondandó pedig valami olyasmi, hogy "mi, franciák, ha istenek éppenséggel nem vagyunk is, de azért mégiscsak minden okunk megvan rá, hogy büszkék legyünk magunkra, és punktum".

Azt szeretném csak mondani, hogy ez nagyon is rendben van így.

A nacionalizmusnak ez az önironikus, ugyanakkor büszke és öntudatos formája szerintem nagyon is rendben van.

Miért? Azért, mert a nációhoz tartozás nem faji (?) vagy biológiai (??) vagy pszichológiai (?) kérdés, hanem kulturális. Itt van nekünk egy jó csomó múlt, és itt vagyunk mi, hogy tessünk földolgozni. Tessünk értelmet adni neki.

A nacionalizmus lényegében nem más, mint értelmet adni a kultúránknak. És ez egy pozitív folyamat. Nem kirekesztő, hanem integráló folyamat, hiszen egy adott nemzeti kultúrának minden, de minden része lehet. Része-e például a német kultúrának a berlini török dönerárus? Része-e a magyar kultúrának a cigányzene? Része-e az osztrák kultúrának a hagyományos milánói étel, a bécsi szelet? Már hogy ne volna része!

És ugyanígy. A francia kultúrának két talán legfontosabb eleme a gasztronómia (vö. Obelix), illetve a cirkusz és a színház. Éppen ezért olyan döbbenetesen izgalmas az a jelenet a rajzfilmben, amikor a római cirkusz (magyarán: a gladiátorjátékok) vezetője sírva fakad kultúrájuknak azon a kétségtelen hanyatlástünetén, hogy a gallok érkezése hatására a nézőközönség egyemberként tör ki röhögőgörcsben. Te jó ég, egy cirkuszban röhögnek!? Ez már tényleg a világvége! (Vagy csak egy kultúraváltás.)

A magyarországi nacionalizmussal, mely a közhiedelemmel ellentétben nagyon gyenge lábakon áll, is csak az a baj, hogy jellemzően nem integráló, hanem kirekesztő retorikákra épít. A turullal, Árpád-sávos zászlóval stb. nem volna semmi baj, ha nem egy megosztó retorika jegyében használnák föl őket, hanem azt mutatnák meg, mi az, ami közös bennünk.

Igaz, humor nélkül ez nem fog menni. (Kedves Jobbik, kedves Magyar Gárda!)

Valószínű, hogy Asterixék történetének ez a legmélyebb tanulsága.