A költészet — hogy Csíkszentmihályi szavát kölcsönözzem — egy hatalmas flow-élmény. Amikor megértünk (átérzünk?) egy verset, az egész világ mintha táncolni kezdene.
Talán egy költő sincs, akinek verseinél jobban, erősebben, mélyebben érezném ezt, mint Babitséinál. Egy-egy szótekervénye mindig képes arra, hogy kiemeljen a valóságból, föl, egy másik valóságba. Óriási költő.
Az alábbi két sora a Páris című verséből való, és cirka tizenöt éve a fejemben van, és nem hagy nyugodni. Csak egy-két szót fűznék most hozzá.
Ez ama hajó, mely indul zátonyokkal tölt távolra:
nyúl fölötte kéményárboc, leng fölötte füstvitorla.
Először is azt, hogy szerintem nincs ennél szebb. Ha meg kellene neveznem a világirodalom két legszebb verssorát, ezt a kettőt nevezném. (Vagy egy másik kettőt.)
Jön persze a kérdés: miért? Miben áll a varázsa ennek a két sornak?
Nyilván a ritmusban. Az első kettő kivételével a két sor mindegyik verslába trocheus vagy spondeus, magyarán: a verslábak túlnyomó többsége így ritmizálható: tá-ti. Esetleg: tá-tá. Persze az egész vers ilyen. És egy egész versen át ez a ritmus bőven alkalmas az elzsongításra. Arra, hogy egy másik tudatálapotba kerüljünk.
Ebben a másik tudatállapotban válunk érzékennyé a többi nyalánkságra.
Egy idegen és veszélyes világba induló hajóról van szó. Zátonyokkal tölt távolra indul. És mégis. Semmiféle szorongás, semmifajta félelem vagy irtózat, netán kétely nem "lengi be" ezt a két sort. Ellenkezőleg: valami csodálatos büszkeség és bátorság.
Ezek a veszélyek meg se kottyannak nekünk. Arra valók, és csak arra valók, hogy legyőzzük őket.
Persze ha e két sort valami vulgárfreudista irodalmárra szabadítanánk, tudjuk, hogy mit hozna ki belőle. A második sorban nyilvánvalóan ott rejlik egy fallikus szimbólum (a kéményárboc), és hát az óceán is a freudizmus egyik alaptoposza. És a vulgárfreudista elemző persze nem is tévedne sokat.
Csakhogy nekem az egészben akkor is a füstvitorla szó tetszik legjobban. Hiszen ez egy látomás. Az igazi vitorla nem füstből van. Az igazi vitorlát meg lehet tapogatni. A füstvitorlát csak egy pillanatig látjuk. Ahogy az érzés is csak egy pillanatig tart.
nyúl fölötte kéményárboc: ez csupa szilárdság, megtapinthatóság, egyenesség, bátorság
leng fölötte füstvitorla: ez csupa pillanatnyiság, megfoghatatlanság és illékonyság
A kettő együtt adja a képet. Egy olyan képet, amely egyszerre szilárd, megtapintható, egyenes és bátor, valamint pillanatnyi, megfoghatatlan és illékony. Bátran belemegyünk a nagyvilágba, ismeretlen és veszedelmes kalandok felé; és egy pillanat alatt elfoszlunk, akár füst, mintha soha nem is léteztünk volna.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
sleeping dancer · http://sleepingdancer.freeblog.hu 2009.05.11. 21:47:34
pontilyen 2009.05.12. 10:52:24
Ez a zsonglőrös-bohócos attitűd nagyon is erős volt a "korai" Babitsban. Én az első két kötetét szeretem a legjobban. Kár, hogy utána azt hitte, többet tesz az olvasókért, ha egyfajta irodalmi diktátor szerepét játssza el. (Persze annak a tevékenységének is voltak pozitív hozományai, például egy hatalmas, maihoz alig hasonlítható irodalmi kultúra.)
Mindenesetre az első két kötetében van a legtöbb olyan verse, amely kapcsán joggal írhatta Weöres: "Babits tanított ízére a dalnak"...