Hatalmas aha-élményem volt az éjjel. Remélem, sikerülni fog megosztanom az olvasóval.

Először is: láttam egy álmot. Valami kirándulásra, netán nyaralásra vagy osztálykirándulásra mentünk, és szállást kerestünk. És találtunk is egy házat, melyet végigjártunk. Viszonylag tiszta és barátságos háznak tűnt. De eszünkbe jutott (eszembe jutott), hogy milyen lehet ez a ház éjszaka. Éjszaka ugyanis előjönnek leghatalmasabb és legfélelmetesebb ellenségeink: az ízeltlábúak. A pókok, a férgek, a százlábúak, a poloskák, a szúnyogok, a bogarak; és mind közül a legrettenetesebb: a csótányok.

Azonnal fölébredtem. És még félálomban elgondolkodtam valamin.

Nem emlékszem arra, hogy gyerekkoromban bármi is nagyobb irtózattal töltött volna el, mint ez. Egy idegen házban megjelenik (a falon) egy undorító rovar.

De miért? Mi volt ebben olyan iszonyatos, hogy egészen biztosan nem tudtam aludni tőle, és hogy inkább végigreszkettem az egész éjszakát, mint hogy normális ember módjára elaludjam? És miért, hogy a felnőttek kevésbé "félnek" a rovaroktól? Mi az ördög oka lehet ennek?

Legnagyobb meglepetésemre úgy érzem, hogy megtaláltam a választ erre az engem már hosszú évek, évtizedek óta foglalkoztató problémára.

Kezdjük talán ott, hogy — emlékszem — még általános iskolában elbeszélgettem az egyik osztálytársammal erről az ízeltlábú-fóbiáról. Osztálytársamban nem élt semmiféle irtózás. Ő azt mondta, csak azokat az állatokat nem szereti, melyek csípnek vagy szúrnak. Így például nem szereti a szúnyogot, mert az megcsípi, és viszketni kezd a bőre. Engem a szúnyogok sohasem zavartak különösebben. Ha nem zümmögnek pont a fülembe, akkor viszonyomat velük korrektnek nevezném: ők táplálkoznak belőlem, én meg nyugodtan alszom közben. Kit érdekel a csípés, szúrás, harapás?

Nyilvánvaló, hogy a rovar-parának nem ilyesféle oka van.

Vagyis ilyesféle, csak nem pont ez.

Olvastam egyszer valahol (sejtelmem sincs már, hogy hol), hogy az emlősállatokban ösztönös irtózás él az ízeltlábúakkal szemben. Természetesen meglepne, ha ez igaz volna. Számos emlősállat (sőt ember) nem hogy nem irtózik egyes ízeltlábúaktól, hanem egyenesen szájába veszi és megeszi őket. Ámde tegyük föl, hogy bizonyos emlősök valóban nem kedvelnek bizonyos ízeltlábúakat! Vajon miféle oka lehet ennek? A válasz egyszerű: nyilvánvalóan az az oka, hogy bizonyos ízeltlábúak bizonyos emlősökön élősködnek. Magyarán: veszélyeztetik biológiai egyensúlyukat, adott esetben létüket; megbetegíthetik, sőt el is pusztíthatják őket. Bizonyos legyek megtelepednek a szarvasmarha bőrében, és ott éldegélnek, iszonyú fájdalmat okozva szegény tehénnek. Mindez tényleg undorító.

Csakhogy, mint mondom, az irtózat jellemző módon nem az ilyen típusú élősködők felé irányul.

Amikor megjelenik a szoba falán (netán az ágyban, brrr...) egy ízeltlábú, akkor az valami sokkal borzasztóbb fenyegetést jelent, mint néhány gramm vér kiszívását. A legeslegfélelmetesebb dolgot jelenti, ami egy gyerekkel megtörténhet.

Azt mégpedig, hogy elveszíti a szüleit.

Igen, erre jöttem rá ma éjjel. A "rovar-para" voltaképpen nem más, mint áthelyezett, absztrahált és metaforizált izolációs félelem. Az izolációs pánik jelentése a pszichológiában: a kisgyermek, aki még nem képes az absztrakciónak arra a fokára, hogy tudja, az is létezik, amit éppen nem lát, anyja távollétében iszonyatos félelmet él át, hiszen azt hiszi, anyja örökre elhagyta.

Hogyan függ össze mindez a "rovar-parával"? Úgy, hogy a falon megjelenő rovar (pók, csótány stb.) tudatosítja a gyerekben: idegen helyen van. Nem a saját otthonában. Az élősködők bármelyik pillanatban átvehetik az uralmat élete fölött. Nem pár grammnyi vért kérnek tőle, hanem az otthonát. Magyarán: az egész életét. Otthon ugyanis sohasem jelenik meg a falon semmiféle bogár.

És ez az a pont, ahol megértettem, miért van az, hogy a rovar-para jellegzetesen csak a nagyvárosi gyerekekre jellemző. Hiszen vidéken "tök természetes", hogy megjelenik a falon egy pók vagy egy lepke vagy egy százlábú. Ott az ilyesmi éppenséggel része (és nem ellentéte) az otthonosságnak. Hiszen a természetben (erdőben, mezőn stb.) járva én sem irtózom semmiféle rovartól! Nem a rovar irtózatos, hanem a rovar és a szobafal együtt.

És azt is megértettem, miért főleg a gyerekeknek. A felnőtt emberben nincsen olyan szintű otthon-függés, mint a gyerekben. Megtapasztalta, hogy sokféle körülmény között el tud éldegélni, és fenn tudja tartani magát. Ami nem azt jelenti, hogy a felnőttben ne lenne félelem. Senki sem egészen úr az életében. Mindenki rádöbbenhet, hogy saját élete idegen hatalmak által van vezérelve. Ez a rádöbbenés szükségképpen iszonyattal jár. De egy felnőtt ember élete stabil pontját nem a saját lakásában látja meg. Minél felnőttebb, annál kevésbé.

A bogár a falon; a lepke a falon; a pók a falon; a csótány a falon: azt jelzi a gyereknek, hogy bármi, de tényleg bármi megtörténhet. Mint amikor éjszaka valaki egy halott ember kísértetét látja meg. A kétféle iszonyat gyökere tökéletesen azonos.