Tegnap este a HírTV egyik beszélgetős műsorában hallottam egy átfogó felmérésről, mely a "mai fiatalok" különféle vélekedéseit, attitűdjét, kompetenciáit vizsgálta. Azért kerülgetem a szavakat, mert én magam nem láttam a felmérést, azt sem tudom, hogy hol jelent meg, vagy hogy milyen címen keressek utána.

A beszélgető partnerek is csak egyetlen adatot emeltek ki belőle. Azt, hogy a jelenlegi felsőoktatásban résztvevő hallgatók aktív szókincse 1800 szó. Húsz évvel ezelőtt a középiskolásoké volt ennyi, az egyetemistáké (főiskolásoké) ennek duplája volt. Attól is függetlenül, hogy Arany János 50.000 szót használt, ez tényleg megdöbbentő adat.

A butulás legkézzelfoghatóbb jele a szavaink elvesztése. Ha elfogadjuk Babits állítását, mely szerint minden szó egy önálló gondolat a világról, akkor — úgy fest — éppen a gondolatainkat veszítjük el folyamatosan, ha nem ügyelünk a szavainkra.

Márpedig nem ügyelünk rájuk. Pontosan ez a magyarázata ennek az adatnak. Megelégszünk azzal a hittel, hogy valamiképp használni tudjuk a nyelvet (hiszen szemlátomást megértenek minket a többiek), és elfeledkezünk közben arról, hogy a megértés nem azonos a megértés látszatával.

Egy illúzió foglyai vagyunk, egy kölcsönös öncsalásé.

Ha két ember találkozik, mindkettő abban érdekelt, hogy a másik azt higgye, érti őt. A nem-értés, mely minden emberi viszony alapállapota, versenyhátrányt jelent. Figyeljük meg, hogy mire kondicionál (nevel) minket a világ! Bólogatásra. Helyeslésre. A megértési szakadékok elkendőzésére, homogenizálására. A tényállást, hogy nem értjük a világot és a másikat (hiszen nem is érthetjük, hiszen pontosan azért másik), illendő egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Aki nem így tesz, az sohasem fog munkát kapni. Azt kiveti magából a világ.

Természetesen nem amellett érvelek, hogy vessük el teljesen ezt az öncsalást. Emellett nem is érvelhetnék, hiszen az érvelés maga is ennek az öncsalásnak az egyik változata.

Inkább amellett, hogy ne fektessünk abszolút bizalmat ebbe az öncsalásba se, különben (mint minden, ami abszolút) el fog pusztítani minket. Az igazi megértés sohasem lehet abszolút, mindig nyitva hagyja a lehetőséget, hogy félreértettük a másikat, mindig tudja magáról, hogy föltételes. Pontosan ezért van szükségünk mindig újabb és újabb szavakra.

A megértés illúziójába fektetett túlzott bizalom végpontja az, amikor már egyáltalán nincs is szükségünk szavakra, hiszen úgyis "értjük egymást". Az emberiség ebbe az irányba tendál. Vagyis az öngyilkosság felé.

Tudom, nem mindenki ért velem egyet, aki ezt olvassa. Talán nem fejeztem ki magam elég világosan. Ezért is, tekintély gyanánt is, de főleg és leginkább azért, mert nagyon jó a szövege, hadd idézzem ide zárásként (a hat-hét nyelven beszélő) Kosztolányit, aki 1931-ben az alábbi módon merengett el ugyanerről a problémáról az Öt nyelvet beszél... című rövid írásában.

"Öt nyelvet beszél tökéletesen" — hallom, s mosolyogva veszem tudomásul.
Magamban pedig ezt gondolom:
— Na, szép kis ember lehet. Aki igaz értelmi és érzelmi életet él, az csak egyetlenegy nyelvet bírhat többé-kevésbé tökéletesen, az anyanyelvét, melynek hajszálgyökerei visszanyúlnak a gyermekszobába, minden rejtett célzásukkal, kedélyes, furcsa, titkos árnyalatukkal együtt. Az, hogy az illető ezenkívül más nyelven is ki tudja magát fejezni, folyamatosan, esetleg közvetlenül is, jobban vagy rosszabbul, csak úgy magyarázható, hogy tudásának mértékéhez képest minden esetben leszállítja szellemi igényét, s eszerint csökkenti mondanivalóját is. Nem mondja például valamire, hogy takaros, szemrevaló vagy aranyos, csak azt, hogy szép, s nem mondja valamire azt sem, hogy korcs, hőbörödött vagy muris, csak azt, hogy különös. Képzeljenek el oly lelket, akinek ez a lefelé licitáló általánosítás, ez az öncsonkító kucorgás nem gyötrelem, hanem kéj. De ha tényleg tudásnak nevezzük az alkalmazkodásnak ezt az állandó megalkuvását, akkor bízvást kijelenthetem, hogy én nemcsak öt nyelvet beszélek tökéletesen, hanem a világ összes nyelveit. Mindössze azt kell hozzáfűznöm önérzetes állításomhoz, hogyha — teszem — perzsául vagy norvégül társalgok, akkor szerényen és bölcsen beérem a bólintással és fejrázással, mert — magam se tudom, miért — egyszerre úgy érzem, hogy értelmi és érzelmi igényeim a nulláig rokkantak le, s mondanivalóm ezeken a nyelveken egyenlő a semmivel.