Vajon milyen lehet a világ "visszája"? Vagyis a világ "ellentéte"?

Kapásból azt mondanánk erre, hogy a világ ellentéte a semmi. Amikor van valami, akkor világ van; akkor nincsen világ, amikor semmi sincs. Igen ám, de a semmi, mármint amit semmiként elképzelni tudunk, az maga is része a világ(unk)nak: semmi más, mint képzeletünk terméke.

Az igazi semmit nem tudjuk elképzelni. Egyszerűen túl van a képzeletünkön.

Ezen bevezető gondolatok után forduljunk József Attilához. (Versrovat következik.)

Kitetszik, mily üres dolog,
mily világ visszája bolyog
bennem, mint lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.

Ez egy pokoli "nehéz" vers utolsó néhány "pokoli nehéz" sora. A birkózás vele azonban megéri: olyan állapotba képes eljuttatni az olvasót, amelyikben mintha már azt az említett képzeleten túlit sejtenénk. Az egész költeményt érdemes magunkba inni. Úgy kezdődik, hogy Kiknek adtam a boldogot... József Attila egyik legkéseibb szövege ez.

Koncentráljunk most erre az utolsó öt sorra.

Valami ugyebár kitetszik. De micsoda? Mi az az élmény (tapasztalat), amiről ez a szöveg számot ad? Az derül (vagyis: tetszik) ki, hogy bennem a lélek úgy bolyog, mint a világ visszája. Vagyis legyünk még pontosabbak: nem is a "lélek" mozog bennem úgy, mint a világ visszája, hanem a lét türelme. A lélek ennek a bizonyos türelemnek csak egy felvett alakja, nem feltétlenül azonos vele.

Hogyan lehet ezt értelmezni? Én úgy értelmezem, hogy maga a lét türelme, vagyis az a mód, ahogyan a világot megéljük, ahogyan reggel fölkelünk, munkálkodunk, eszünk-iszunk, beszélgetünk, szóval mindaz a viszonyulás, mellyel a világhoz közelítünk, mely tehát minket a világhoz köt, és amit általában léleknek nevezünk, szóval ez nem más, mint egy teljesen üres dolog, a világ visszája, ellentéte mindannak, amit tapasztalunk.

Kísérteties, nem? A semmi mozgat minket, pontosabban a semmi bolyog bennünk, és nem az a semmi, amit a világ ellentéteként el tudunk képzelni, hanem az, amelyiket nem is tudjuk elképzelni, hiszen pontosan azért semmi.

Persze ez az egész szöveg talán nem is az élő állapotunkra vonatkozik. A Széthull a testem, mint a kelme sor mintha arra utalna, hogy itt egy halott beszél. (Feltételezve, hogy az élőknek általában nem szokott a teste kelmeként széthullani.) Annál kísértetiesebb, amit olvasunk! Ha ugyanis az élőknek a teste nem hullik szét kelmeként, akkor a halottak meg beszélni nem tudnak... A kettő együtt: a széthullás és a beszéd — döbbenetes tapasztalat. Talán mindannnyian úgy beszélünk, hogy közben szét vagyunk hullva, és lelkünk helyén a semmi bolyog?

Az általam végtelenül nagyra becsült irodalomtörténész, Kulcsár Szabó Ernő így értelmezi a szöveget (a magam gondolatainak is nagy lökést adva):

Hisz a mosolyuktól megfosztott alvók, illetve a lélek materiális széthullása keretezte kompozícióban a lélek pusztán az üres világ "visszájaként" tartozik hozzá az emberhez.

Nyilván van egy szó, amit pontosítani kell: a lélek nem az üres világ, hanem a (teli) világ (üres) visszájaként tartozik hozzá az emberhez. Vagyis az, amit általában világgal teltnek hiszünk, a lélek, üres lap, összefirkálható és eldobható, pótolható másikkal, nem "belőlünk nő ki", nem szerves részünk.

Pont úgy nem, ahogyan a vers elején emlegetett mosoly sem az.

Első pillantásra talán negatív tapasztalatnak tűnhet ez. Második pillantásra azonban úgy tűnik, úgy tetszik, hogy ez a szabadság állapota. A lét türelme független a körülöttünk levő világtól. Sőt éppen visszája annak.