Világéletemben megvetettem azokat az embereket, akik dohányoznak. Illetve ez így nem igaz. Nem az embereket vetettem meg, hanem a dohányzást. Így neveltek. És nem feltétlenül csak a szüleim neveltek így. Arisztokrata voltam a zsigereimben, és pontosan tudtam, hogy a dohányzás alantas dolog. Ha talán nem is jellemhiba, de mindenképpen jele annak: gyengeség. Az erős ember nem dohányzik. Csak a gyenge ember dohányzik. Mondom: így vagyok nevelve. (És büszke vagyok erre a neveltetésre.)

Mind a mai napig nevetségesnek tartom az olyan embereket, akik elítélnek egy természetes és ártalmatlan jelenséget (pl. a homoszexualitást), közben pedig egy nemcsak természetellenes, de egyenesen káros és értelmetlen szokásnak, a dohányzásnak hódolnak, és közben észre sem veszik ezt az ordibáló kettős mércét. Nem más ez, mint végtelen, titáni, orvosolhatatlan butaság.

Ez után a bevezető után most pedig rátérek a poszt tulajdonképpeni témájára, ami nem más, mint a dohányfüst dicsérete.

Igen, soha életemben egyetlen szál cigarettát sem szívtam el vettem a számba, mégis komoly esélyem van a tüdőrákra. Soha, egyetlen embernek sem mondtam még ugyanis, hogy inkább ne dohányozzon a jelenlétemben, és ennek nemcsak született és méltán nagyra becsült udvariasságom az oka, hanem az is, hogy szeretem a füst illatát.

Igazából mindenféle füstét.

Amikor ősz tájékán elkezdődnek a Nagy Őszi Füstölések, egybegyűjtik az avart, és órákon át égetik bele a már szúrósan hideg levegőbe, orrcimpáimat valóságos kéjelgésre hívja az avarfüst összehasonlíthatatlan — ugyanakkor egy picit mindig különböző, különleges — illata. Ilyenkor megállíthatatlanul törnek rám az emlékek. Elvesztem a valóság egydimenziós voltának józan hitét, és úgy kezdem érezni, hogy átkerülök egy másik életbe, sőt több másik életbe, végtelen sokba, végtelen létlehetőség közé. Visszamegyek az időben, gyerekkori tájakon járok, szőlőkben, sírok körül, vastag falú kőházak között, eldönthetetlenül, hogy az emlék a valóságos vagy a képzelt életeim közül rohan-e rám. Kétségtelen: a füst csodaszer.

És így a dohányfüst is az. Igaz, a hozzá kapcsolódó emlékeim talán valamelyest körülkeríthetőbbek, legalábbis időben, mint az avarfüsthöz kapcsolódók. Dohányfüstöt például nem szívtam soha gyerekkoromban. Ám ez a "körülkeríthetőség" virtuális. A valóságban lehetetlenség körülkeríteni a végtelennek azt a megveszekedett tapinthatóságát, melyet a dohányfüst hatására előhív az emlékezet.

Nyári és őszi és tavaszi és téli éjszakák emlékét, döbbenetes beszélgetéseket, magányt és fölolvadást, szerelmet és nyomort, fázást, tücsköket, alkohol-ízt, baráti szavakat és az emberileg lehetséges módon legfájdalmasabb idegenség poklát, édességet, bizarr humort, sírást és nevetést. Amiért érdemes élni, és amibe érdemes belehalni.

Talán mégis leginkább a deklasszálódás élménye ez. A zuhanás élménye. A született arisztokrata zuhanása a semmibe, a nyomorba, a lehető legkétesebb egzisztenciák közé, persze csak játékból, hiszen minden csak játék, és ami nem játék, az nem is lehet igazi zuhanás.

Azt hiszik, hogy érzi mindezt egy dohányos? Erősen kétlem. Egy dohányos nagyjából annyit érez mindebből, mint egy pornószínész a szexből. Az ő számára rutin a füst beszívása, talán még undort is kelt benne, de talán már ezt sem érzi. Nem élménye, hanem feladata a füstbeszívás, nem is tudna már élni nélküle.

Igen, igen, ez a kulcs! Csak az olyan élmények gazdagítanak minket, amelyekről bármelyik pillanatban akár örökre is le tudnánk mondani. Mint én a dohányfüstről. Mert ne higgye azt senki, hogy bőszült sértettséggel kezdenék reklamálni, amikor egy dohányos társaság az én kedvemért megtartóztatná magát a füstszívástól. (Legfeljebb magamban duzzognék egy kicsit...)