Szerb Antal — tudvalevő — nem írónak volt nagy. Őt az irodalomtörténetei tették halhatatlanná. Azzal, hogy az irodalomról csevegve tudott írni, elődei, kortársai és utódai ólomnehéz, pontoskodó és tudálékos szavai helyett, ugyanakkor mégis szakszerűen, hatalmas tudásanyagot beledolgozva a szövegeibe, olyan eszményt teremtett, amelynek mind a mai napig is csak nagyon kevesen tudtak megfelelni. Sokan szerettek volna, de szinte senkinek sem sikerült. Szerb Antal kétségkívül csak egy van.

De ha ő nem is elsősorban író volt, mégis elmondható: az Utas és holdvilág elolvasása nélkül le lehet élni egy életet, csak nem érdemes. A gyerekkori nosztalgiák alapműve, az Olaszország-élmény alapműve, egy korszak és gondolkodásmód alapműve, varázsos, misztikus, démonikus, gyönyörű regény.

Mi lepett meg benne, most, hogy elolvastam? Két dolog.

Az egyik, hogy az Utas és holdvilág mennyire regény. Nyoma sincs benne semmiféle esszéizálásnak, didaxisnak, mely Szerb más írásait (pl. A királyné nyakláncát) eltávolítja a szépirodalomtól. Nem. Ez a mű ízig-vérig regény. Teljesen regény. A regényolvasás élményét nyújtja, nem a kulturálódásét.

A másik, hogy az Utas és holdvilág mennyire rólam szól. Benne van mindaz a problémavilág, mely az én életem problémavilága is; hogy mit kezdjünk a gyerekkorunkkal, mit kezdjünk az idegenséggel, hogyan egyeztethetjük össze polgári ambícióinkat (magyarán, hogy aránylag mégiscsak normálisnak kellene lennünk) magasabb és mélyebb emberi igényeinkkel. Egyszóval: hogy mit kezdjünk az élettel, mely sokkal hatalmasabb, mint mi vagyunk.

De miért szól rólam? Mert kimond, sőt leír valamit, amiről nem lehet beszélni.

Hogy mi az, amiről nem lehet beszélni, ezt röviden úgy foglalhatjuk össze: Ulpius-ház. Esetleg még úgy: Olaszország.

Vajon van-e ember, akinek nincsen Ulpius-ház élménye? (Vagy Olaszország-élménye, ami majdnem ugyanaz.) Van-e ember, aki gyerekkorában nem ment be egy idegen lakásba, nem játszott ezerféle mindent ott, és nem érezte, hogy kisiklott a világ, hogy minden összezavarodik, és hogy ezt "jóvátenni nem lehet, soha, sehol, semmivel"?

Persze, aki nem olvasta, nem érti, mi az, hogy Ulpius-ház. Maradjunk tehát inkább Olaszországnál.

Van-e ember, akinek nincsen Olaszország-élménye?

Nem arra kell gondolni, hogy jártunk-e már ott. Én se jártam még ott soha. Mégis pontosan tudom, hogy mit jelent Olaszország. Két bekezdés a regényből megmondja, hogy mit jelent:

Sokáig csavargott a Gianicolón, a Tevere partján és a Trastevere sikátoraiban. Késő éjszaka volt, de az olasz nyári éjszaka, amikor azért mindenfelé ébren van valaki, és zavartalanul kalapál vagy énekel — ez a nép nem ismeri az északi fajták álmosságát és megszentelt kábulati idejét —, és az ember időnként teljesen megokolatlan kisgyerekekbe botlik, akik éjszaka háromtól négyig golyóznak az utcán, vagy egy borbély hirtelen kinyitja a boltját, és fél négykor megborotvál néhány jókedvű vőlegényt.

 

A Teverén vontatóhajók úsztak lassan és klasszikusan Ostia felé, nem is hajók voltak, hanem képek a gimnazista latin könyvéből, és azt a szót ábrázolták: Navis, navis. A hajón egy férfi gitározott, egy nő harisnyát mosott, és egy kis kutya ugatott; és a hajó után úszott a másik, a kísértet-hajó, a Tevere szigete, amelyet már a régiek hajóformára építettek ki, mert nem bíztak állandóságában, és amely időnként bizonyára éjszakai kirándulásokra indul a tenger felé, hátán a kórházzal és a haldoklókkal.

 

Nem hiszem, hogy ezt az élményt, ezt a zsigeri Olaszország-élményt, melyet az is érez, aki soha nem lépte át az olasz határt, bárkinek is magyarázni kellene. Bennünk van, bennünk él, mélyen, legfeljebb sok egyéb élmény rakódott rá, és már nem emlékezünk lelkünknek erre az alaprétegére.

De az Utas és holdvilág előhívja.

És megpróbálja megértetni, mi ez, mi felé hív, miféle kaland ez, Olaszországba kerülni.

Olaszországba kerülni ezek szerint nem más, mint a pokolba kerülni. Elkárhozni. Aki véletlenül beteszi a lábát Olaszországba, az többé már nem lehet tisztességes ember. Azt bűnözők, sikkasztók, szélhámosok, egyetemi tanárok, művészek, prostituáltak, őrültek, zakkantak, betegek és csalók kerítik hatalmukba. Az Olaszországba utazónak ez a végzete. Éppolyan nyilvánvaló ez, mint hogy Németországban nem várhat más az emberre, mint biztos tagság a város Önképző Politikai és Kulturális Körében. Ott az, itt a pokol.

De ez a pokol valami csodálatos dolog. És különben is: Dante pokla. Dante poklát pedig az jellemzi, hogy út a Paradicsom felé. Aki végigmegy rajta (persze csak, ha Vergilius vezeti), előbb-utóbb a Purgatóriumban, majd a Paradicsomban köt ki. Talán ferences szerzetes lesz egy apró és félelmetes olasz hegyi faluban; talán gyanús alakok kisemmizik és megölik egy különös, részeg nyári éjszakán; végülis mindegy. Ami vonz minket, az a végtelen, a végtelen létezés kimondhatatlan szépsége.

Ettől a vonzástól nem szabadulhat, akinek megvannak hozzá az érzékelői. Az akarat, az igény, hogy mégiscsak normálisnak kellene lenni, csődöt mond ennek a vonzásnak a közelében. Olyan hely ez, ahol kisgyerekek éjszaka magától értetődő természetességgel dobálóznak kétezer éves műemlék-kövekkel. Ulpius-ház, Olaszország, gyerekkor, végtelen. Mindez ugyanaz. Szabadulni tőle nem lehet, orvosság nincs ellene. Aki menekülni próbálna előle, azt kétszeres erővel szippantja magába.