Aki olvasta és meg is értette Nietzschét, az tudja: a szerénység egyáltalán nem erény; ellenkezőleg: egy jellemhibának a kifejeződése, hazugság, színlelés vagy egészen egyszerűen csak gyengeség.
Amivel össze szokás téveszteni, az az alázat, mely viszont valóban erény. Az alázat és a szerénység két egészen különböző dolog. Csak felszíni jegyeik mutatnak hasonlóságokat, gyökereik azonban nagyon is messze vannak egymástól. A szerénység nem fejezi ki az alázatot. Ha a szerénység valamit kifejez, akkor az inkább a hatalomvágy.
Ám a dolog nem ilyen egyszerű.
Eszembe jutott tegnap délután egy történet az életemből, mely a kérdés fölülvizsgálására késztetett.
Általános iskolás koromban elindultam egyszer egy kémiaversenyen, ahol mindenkinek jeligét, vagyis amolyan álnevet, nicknevet kellett választania. Én az ezüst nevet választottam. Osztálytársam, aki szintén indult a versenyen, rákérdezett a miértre.
Azt válaszoltam neki: azért "ezüst", mert az mégiscsak egy nemesfém. De az aranyat nem akartam választani, mert nem akarok olyan beképzelt lenni, mintha azt sugallnám, hogy én nyerem meg a versenyt. Osztálytársam erre — számomra akkor némileg meglepő módon — valósággal megszidott, mondván, hogyan lehetek ilyen kishitű. (Ez az osztálytársam talán egy évre rá leukémiában meghalt. Nyugodjék békében, remélem, ezzel az írással, melyet részben neki is szentelek, aki egyébként nagyszerű tulajdonságai ellenére mindig is szerény ember volt, nem zavarom föl nyugalmát.)
Csakugyan elszégyelltem akkor kishitűségemet, és azóta mindig törekszem is rá, hogy nickneveket választva ne ilyesféle szempontok vezessenek.
Most már azonban megértem akkori választásom mélységeit.
Nem kishitűségből voltam "szerény", hanem esztétikai okokból. Azt a nevet, hogy arany, snassznak, túl egyszerűnek, túl triviálisnak tartottam volna. Ilyen nevet nem azért nem illik választani, mert beképzeltnek látszunk, hanem azért, mert túlságosan is átlátszónak, naivnak, durvának.
A szerénység oka nagyon sokszor esztétikai.
Más kérdés, hogy mai fejemmel már semmiképpen sem választanék olyan nevet, hogy ezüst. Az irídium vagy a ruténium, netán a rénium sokkal, de sokkal jobban tetsző jeligék volnának. Meg kell hagyni, esztétikai érzékem az évek során rengeteget finomodott.
Ha ma kémiaversenyen indulnék, elképzelhető, hogy az ozmium nevet választanám.
Pedig olvastam Nietzschét, és azt hiszem, viszonylag sok mindent meg is értettem belőle.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2009.09.25. 10:44:53
Amúgy Nietzschének teljesen igaza van, a szerénység nem finomság, hanem finomkodás. Valaki jófejnek akar látszani, eltitkolja saját vélt jó tulajdonságait, mert eleve okosabbnak hiszi magát másoknál, és nem akar bunkó lenni. Ergo így is le akarja őket győzni.
Az alázat érdekes dolog. Én még nem nagyon láttam igazán alázatos embert életemben, csak irodalmi művekben, de ott sem gyakran.
pontilyen 2009.09.25. 10:59:53
Az igazán alázatos (jóságos) emberek valóban nagyon-nagyon ritkák, annál megdöbbentőbb, amikor az ember találkozik egy ilyennel. Akár irodalmi művekben is. De az alázatnak nagyon sok megnyilvánulásával azért lépten-nyomon szembesülni lehet, és ez nagyon jó, voltaképpen ez az, ami éltetni tudja az embert napról napra.
Kertész Imre írja a Kaddisban: elterjedt a nézet, hogy a gonoszság valami "különleges" dolog, hogy aki gonosz, az valami izgalmas, különös lény. Holott a valóság ennek ellenkezője: semmi sem hétköznapibb, mint a gonoszság, és semmi meglepőbb, különösebb, mint a jóság.
bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2009.09.25. 20:28:29
egyrészt kétféle értelemben használod a szerény szót - pozitív és negatív -, másrészt szerintem inkább az alázat a jellemhiba, mert nem tartja magát értékesnek.
továbbá a szerénység és az álszerénység között tennék különbséget: szerény az, aki undorból/unalomból/érdektelenségből/félelemből húzódik a háttérbe, pedig ha arra kerül a sor, képes megoldani a helyzetet, míg az álszerény nem húzódik a háttérbe, hanem hírdeti a szerénységét, érdekes dichtómiát okozva.
Roquentin 2009.09.25. 20:40:35
Az egyik legbölcsebb ember, akivel valaha csak találkozhattam, mondta nekem egyszer, hogy az alázatban is lehet gőgösnek mutatkozni. Akkor nem is értettem igazán, mit jelent ez, (talán most sem teljesen), de azt hiszem, egészen hasonló dologra gondolhatott, mint amiről ez a poszt szól.
Azért úgy gondolom, inkább az álszerénység ami hazugság, színlelés, jellemhiba, hatalomvágy. Vagyis az alázatoskodás.
Az alázatosság és az alázatoskodás meg talán úgy viszonylik egymáshoz, mint az okosság és az okoskodás.
Úgy vélem, a szerénység nem ezt jelenti. Nem minden szerénység képmutató, nem minden szerénységen lehet átlátni. Ahogyan nem minden elmélet ideológia.
Gondolom, a Kaddisból a "tanár uras" jelenetre utalsz a hozzászólásodban. Furcsa, nekem is ez maradt meg talán a legélesebben a regényből. Meg is említettem egy ízben ezt egy másik rendkívül bölcs ismerősömnek, aki viszont ennek kapcsán Kertész gnoszticizmusára hívta fel a figyelmemet. Pedig az a feltevés, hogy "semmi sem hétköznapibb, mint a gonoszság, és semmi sem meglepőbb, mint a jóság" éppannyira a világ megismerhetetlenségébe, alapvető irracionalitásába vetett hit eredménye, mint a keresztény vallás felépítménye. Mindenesetre bajos (logikusan) érvelni bármi mellett is azok után, hogy egy nagyívű mozdulattal az egész világot (és vele együtt persze az embert, és racionalitását is) kihajítottuk az ablakon - mint megismerésünkre érdemtelen, értéktelen vacakot.
De nagyon csapongó vagyok, úgyhogy inkább befejezem.
pontilyen 2009.09.25. 21:32:08
Én úgy értem az "alázat" szót, mint 'olyan jótett, mely saját viszonylagosságunk belátásából fakad'. Nem azt jelenti, hogy nem vagyunk értékek hordozói, hanem azt, hogy abszolút értékeknek nem vagyunk hordozói. A "szakmai alázat" például azt jelenti, hogy követjük saját szakmánk szabályait, törekszünk a lehető legjobbra, ami ismereteinkből telik, de nem gondoljuk úgy, hogy a mi szakmánk volna a minden.
A szerénység ezzel szemben mindig valamiféle eltitkolási mozzanatot tartalmaz. Nem mondjuk ki, amit gondolunk, hanem szerényen meghúzódunk. (Egyébként Amál téved, bennem - sajnos - nagyon sok szerénység van.)
Az álszerénység arra jött rá, hogy a meghúzódásból előnyök kovácsolhatók, ezért cinikusan rájátszik a szerénységre. Ez a magatartás valószínűleg mindhárom (szerénység, szerénytelenség, álszerénység) közül etikailag a legnegatívabb.
@Roquentin:
Kertész gondolata igazából Hannah Arendt és Erich Fromm munkáiból származik. De én is a Kaddisban olvastam először, és ott ragadott torkon igazán.
Még a szerénységhez: annyiban igazat adok, hogy valóban nem feltétlenül hibáról van szó; lehet, hogy egyszerűen alkati kérdés. Vannak emberek, akik hajlamosak a szerénységre. Nietzsche "fölfedezése" (melyben a fölfedezés igazából az volt, hogy egy egész morálkritikával kötötte össze ezt az itt-ott már sok helyen föllelhető gondolatot) azért izgalmas, mert rávilágít, hogy egy dolog, amit sokan értéknek hisznek, nem érték, csak hasonlít értékhez.
Én például nem vagyok büszke arra, hogy hajlamos vagyok a szerénységre. Ha valamire büszke vagyok, akkor az a hajlam az udvariasságra vagy az esztétikai, ill. relativizálási érzék. Ezekben ugyanis van érték. A szerénység jó esetben idegállapot, rossz esetben túlélési stratégia (hatalmi technika) csupán.
AdamT · http://durva.blog.hu 2009.09.25. 22:02:42
1. Azért vagyunk szerények, mert belátjuk, hogy esélytelen a győzelmünk. (Pl. 500 fegyveres katonával állunk szembe, kezünkben egy csúzlival.) Ha egy ilyen helyzetben valaki nem szerény, az finoman szólva is irracionális.
2. Azért vagyunk szerények, mert bár tudjuk, hogy esélyesek vagyunk a győzelemre, nem tartjuk etikusnak a többiekkel szemben azt, hogy ezt előre közöljük velük. (Pl. ha Ben Johnson eljön futni pár haverommal meg velem, akkor ha szerényen azt mondja, hogy "lehet, hogy gyorsabbak lesztek" az nem kishitűség és mégcsak nem is képmutató, egyszerűen vicces.)
3. Ha a verseny végeredménye közel sem ennyire egyértelmű, akkor pusztán azért nem "nagyképűsködünk", mert ha mégse mi állnánk a dobogó legfelsőbb fokán, akkor égne az arcunk, de rendesen.
Tehát szerintem a szerénység helyzetfüggő. A szerénység szólhat magunknak és szólhat mások felé is.
pontilyen 2009.09.25. 22:14:51
A három helyzetre szerintem különböző fogalmak használhatók.
Az 1. véleményem szerint nem szerénység, hanem reális ítéletalkotás. :-)
A 2. a szerénység tipikus esete.
A 3. viszont megint csak nem szerénység, hanem udvariasság. Győzni szeretnénk, de nem lehetünk biztosak abban, hogy fogunk is. Ilyenkor nemes küzdőfelek nem hirdetik magukat eleve győztesnek, hanem adnak a formákra.
Amikor a szerénység nem magunknak, hanem mások felé szól, akkor az már udvariasság, és mint ilyen, szerintem etikailag értékes valami.
Roquentin 2009.09.25. 22:39:41
Nem egészen értelek.
Elfogadom a definíciódat: a szerénység mindig eltitkol valamit. Jellegét tekintve őszintétlen dolog.
És? Ebből miért következne, hogy feltétlen rossz is? Miért lenne a teljes őszinteség, a határok nélküli kitárulkozás eo ipso „jó” dolog, míg az ellenkezője a „rossz”?
Megkockáztatom, hogy szinte valamennyi - az ember természetének kérdésével foglalkozó - jelentős gondolkodó egyetértene abban: a méltó élet feltétele az önreflexió. Vagyis, hogy reagálok önmagamra, alakítom önmagamat, tökéletesítem önmagamat. „Eltitkolok”, elfojtok magamban késztetéseket, míg másokat igyekszem kibontakoztatni. Megpróbálom megtalálni a helyemet; és ha éppen úgy látom, hogy ehhez úgy jutok a legközelebb, ha „háttérbe húzódom” - akkor nyilván így járok el.
Egyáltalán nem értem, mennyiben volna vonzóbb vagy értékesebb valami permanens, fullasztó, kritikátlan önimádat állapotában élni - bár azt persze belátom, hogy manapság igen divatos ez a létmód.
Az sem világos, mi lenne a különbség a - szerinted mindenképp megvetésre méltó - szerénység, és az alázat között. Ha az alázat jelentéktelenségünk belátásából fakad - a meghúzódás mért nem fakadhat ebből? Mért nem fakadhat személyiségünk bizonyos összetevőinek háttérbe szorításának („eltitkolásának”) vágya abból a józan megfontolásból, hogy embertársaink valószínűleg sosem fognak olyan minden rútságunkat vonzóvá tevő szerelemmel tekinteni reánk, mint amilyennel önimádatunkban gyakran magunkra pillantunk? Miért volna feltétlenül egészségtelen, vagy kárhozatos jellemgyengeség a bűntudat, a szégyen?
Komolyan annyira vonzók, és irigylésre méltóak a szégyentelen emberek? Én tucatjával látok magam körül ilyeneket, és cseppet sem emlékeztetnek semmiféle Übermenschre.
Ha már itt tartunk, sokkal inkább „nevetség és fájdalmas szégyen” kavarog ilyenkor bennem.
pontilyen 2009.09.26. 11:48:06
A szerénység nem reálisan értékeli az ént, hanem alulértékeli. Olyan késztetéseket "fojt el", amelyek pozitívak, és mások előnyére lehetnek.
Ez nem önimádatot jelent. Az önismeret nem önimádat.
Az, hogy mások esetleg nem fogadnak el minket olyannak, amilyenek vagyunk, elkerülhetetlen. Azért szerénynek lenni, hogy ezt mégis "megússzuk", értelmetlen és káros.
A "szégyentelen emberek" ugyancsak híján vannak az önismeretnek, csak ők a másik irányba. Ők azt nem ismerik föl, hogy értékesnek vélt tulajdonságaik valójában nem értékesek. A két szélsőség nagyon is hasonló logika szerint jön létre.
peetmaster · http://nemdohanyzom.blog.hu 2009.09.27. 00:15:30
Ha jól értem Nietzschét, de legfeljebb ponti kijavít.
(Vagy ez a mondat volt a szerénység?)
pontilyen 2009.09.27. 00:24:39
(Nem.) :-)
A megértés soha nem lehet abszolút, vagyis a töredékes megértés beismerése nem szerénység, hanem helyes értékítélet.
Egyébként szerintem jól érted Nietzschét.
Roquentin 2009.09.27. 10:40:32
Szerintem ez az álszerénység. Vagy ha nem az, akkor miféle különbsége láthatnánk a szerénység és az álszerénység között? (Mert gondolom, abban azért egyetérthetünk, hogy itt két, egymástól jól elkülöníthető jelenségről van szó.)
Amit ráadásul pontilyen ír az álszerénységről, ti.: "az álszerénység arra jött rá, hogy a meghúzódásból előnyök kovácsolhatók, ezért cinikusan rájátszik a szerénységre", az szerintem teljesen megfelel a "tudod, hogy jobb vagy, mégis eltitkolod"-féle megközelítésnek. Tehát nekem mindösszesen az a problémám, hogy nem tesztek különbséget a szerénység és az álszerénység között. Holott nyilvánvalóan lényeges e különbségtétel: nem minden szerénység álszerénység, ahogy nem minden okosság okoskodás, vagy ahogyan nem minden elmélet ideológia.
Én mindenesetre csodálkoznék, ha megtudnám, hogy Nietzsche mindezt másképp gondolta volna.