Amikor eljön az ősz, gyakran eszembe jut Németország. Az ottani őszök, a csípős és napfényes séták az Unter den Lindenen vagy a Saale-parton. A színes avar, a berlini ég (Berlin fölött az ég...), a jénai piactér és a thüringiai dombok.

Ott, Németországban, egy jénai villamoson, mely éppen átszelte a Saale folyót, jutott eszembe a következő vers. Igazából két Weöres Sándor sor.

Weöres Sándor sorok a jénai Saale-parton

Ér tükrében látszik az ég is,
fejetete JÉNA vizicsibe-nép is.

Olyan volt, mint egy látomás. Látomás a látomásban.

Már maga a Weöres-vers is látomás. A víz tükrében látszik az ég. Ki ne érezné a szó szimbolikus jelentését? Egyfelől tényleg látszik az ég, ha tiszta az idő. De az ég olyan értelemben is látszik, mint életünk transzcendens értelme, a túlvilág. És milyen édes és játékos, ahogyan a tükörsima víztükör mindent megfordít! A parton sorban lépegető vizicsibék a vízben fejük tetejére állnak. Hiszen a transzcendencia mindent fordítva láttat. Ami itt nagy, az ott kicsi; ami itt kicsi, az ott nagy. Csak az ég az, ami pont akkora a vízben is, mint a valóságban.

Ez a két sor mint valami gyönyörűség (mint valami villám) csapott az agyamba, amikor kinéztem a villamos ablakán a Saale folyóra. És csak egy pillanat volt, amíg átfutott rajtam a megdöbbenés. Ebbe a versbe bele vagyok írva! Ott van a város neve, ahol vagyok, csak ki kell hallani!

Ér tükrében látszik az ég is,
fejetete...

Csakhogy ez már dupla fordítás volt. Ahogy a folyóban az ég, tükrözve, úgy jelent meg a versben Jéna. Ott van, pedig nincs is ott. Kifordítva a dolgok értelmét, normális menetét, kifordítva a nyelvet önmagából, vidáman és kajánul nyelvet öltve rám.

Nehéz leírnom, hogy mennyre boldog voltam akkor. Sőt nem is lehet. De ez a két sor, amikor eszembe jut, visszatükröz valamit abból, amit akkor éreztem.