Láttam a napokban egy színházi előadást Knut Hamsun Éhségéről. A darab — mint a regény is, melyből készült — egy csavargó, hajléktalan, éhező, széllelbélelt költőről, íróról, filozófusról szól, aki egy norvég nagyváros utcáit járva írja noteszébe újabbnál újabb agyszüleményeit.

Egy ismerősömnek József Attila jutott eszébe róla. És miután ezt közölte velem, egy idő után én is már úgy néztem a darabot, mint amely J.A.-ról szól. Tényleg ilyen lehetett ő is. Egy érthetetlen és követhetetlen, teljesen öntörvényű figura. Egy zseni.

Mert nehogy azt higgye bárki is, hogy Knut Pedersen (a darab főszereplője) azért éhezett, mert a szörnyű társadalom nem adott enni neki. Amikor volt pénze, szétszórta, szétosztotta a szegények között. Amikor meg nem volt, akkor ugyanazt a szegény asszonyt, aki mézeskalácsot árult, és akinek egész vagyonát odaadta, megrabolta. Mondván: amikor pénzt adott neki, már előre kiváltotta a sütemények árát.

Ugye micsoda kiállhatatlan, undorító alak? Az. De minden zseni ilyen.

Csak erről nem szeretünk tudomást venni. Pontosabban: nem is tudunk tudomást venni. A zsenik ugyanis, vagyis azok, akiket zseniknek nevezünk, már régesrég nem élnek.

A zseni nevet mindig utólag kapja meg az ember. Olyankor, amikor már nem árthat másoknak; amikor az emberiség már biztonságos távolságban van tőle. Olyankor viszont már boldog-boldogtalan hivatkozik rá mint jó barátjára.

József Attilával is így vagyunk. Verseit olvasva közeli barátunknak érezzük, aki legtitkosabb vágyainkat, érzéseinket és gondolatainkat fejezi ki. Úgy tűnik, mintha egyenesen hozzánk szólna. Olyan, mint egy igazi, megértő barát, akiről úgy képzeljük, hogy nagyon jó barátunk lehetett volna, ha egy kicsit korábban születünk.

Holott József Attilának soha egyetlen jó barátja sem volt, és nem is lehetett.

A zsenik kiállhatatlansága ugyanis törvényszerű.

Ez a kiállhatatlanság ugyanis abban áll, hogy a zsenik mindenkit szeretnek. Vagyis nemcsak engem meg téged, hanem az egész emberiséget. Aki azonban mindenkit szeret, az éppen engem nem tud. Teljesen soha nem adja oda magát nekünk, mindig a munkára, az elvégzendő feladatra gondol. Ezzel a munkával (mely a géniusznak mindene) próbálja kifejezni mindnyájunk iránt érzett hatalmas szeretetét.

Létezhetnek persze kivételek. Akikkel a géniusz látszólag kivételt tesz, és barátságába, szerelmébe fogadja.

Ez azonban csak a látszat.

Akit egy géniusz megérint, legyen az Charlotte von Stein vagy Kozmutza Flóra, Lou Andreas-Salomé vagy Dióssyné Brüll Adél, az boldog mellette csak ideig-óráig lehet. Eljön ugyanis a pillanat, amikor a nagy munka kedvéért a géniusz eldobja őt.

Ennek így kell lennie. Szeretni mindenkit nem lehet úgy, hogy közben minden egyes embert is szeressük.

Vagy van még egy megoldás: el kell vetni a gondolatot, hogy létezhetnek zsenik egyáltalán.