Ebben a mindent átfogó hidegben még a verssorok se "jönnek". Nem működik Kosztolányi, nem működik József Attila. A lucskot és kedvetlenséget semmi sem oldja föl. A napsütés sem olvasztja föl a jeget.

De teljesen meglepő módon Ady működik. Hosszú-hosszú évek után ismét elementárisan.

Az ilyen és ehhez hasonló sorok a kamaszkort jelentik. Nekem, és valószínűleg még nagyon sokaknak. Ha rájuk gondolok, saját életem egy jelentős darabjára gondolok:

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Az irodalomtörténészek az utóbbi néhány évtizedben nem tudnak mit kezdeni Adyval. Ennek az az oka, hogy mindent a posztmodernhez viszonyítanak, és a posztmodernhez képest (a posztmodernhez viszonyítva) Ady tényleg teljesen érdektelen. Nem lehet mit kezdeni vele. Kosztolányi működik a posztmodernben; József Attila is; még Arany János is (!). Ady nem. Őhozzá valószínűleg teljesen más irányból kellene közelíteni. (Újabban vannak erre kísérletek. Egyszer például hallottam egy kitűnő, rendkívül izgalmas előadást, amelyben kimutatták, hogy Ady valójában női költő volt. Sokkal közelebb állt Czóbel Minkához, mint Babits Mihályhoz.)

Persze mondhatnánk: az irodalomtörténet baja, ha nem érti Adyt. Csakhogy az irodalomtörténet azért nem érti Adyt, mert mi, mai olvasók sem értjük őt. Ez viszont, ugye, már a mi bajunk. 

Például az én bajom is. Nem "jön" úgy, mint tizenévesen. Kiürült. Nem hat már meg a zsenitudat, nem érzem hitelesnek.

Annál jobb érzés most újra hallani.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Ez az élményvilág, ezek a dér-esős, hideg hajnalok valahonnan nagyon régről jönnek. Bizonyára átéltem őket. Ha a valóságban nem, akkor képzeletben. Álomban, könyvben, szorongásokban, nem tudom, hol. Az elutazókat még a családból ismerem. Elutazott a nagymamám, az egyik nagynéném, elutaztak távoli rokonaim; ezek az elutazók a gyerekkor nagy elutazói, minden vonásuk a gyerekkorból rajzolódik a lélek falára.

Ezek szerint itt egy gyermeki tudat jelenik meg? Valami olyasmi. Gyermeki és passzív. Szemlélődő. Semmi agresszivitás nincs benne. Csak figyel, és szeret.

Azt hiszem, annak idején ez a mérhetetlen passzivitás, csak-figyelő, kívülálló, hozzá-nem-szóló szemlélet ragadott meg engem Ady lírájában. Teljes félreértés azt hinni, hogy Ady lírai énje harcos vagy agresszív lenne. Pozíciója inkább a gyermeké, aki nem egészen érti a körülötte levő felnőtt-világot, ezért egyre csak csodálkozik rajta.

Már ebben a versben is, micsoda szavak a beletörődésre, passzivitásra, bele-nem avatkozásra: vágynak, fáradt lemondás, könnyetlen sírás (!), béke, menedék, csalódott stb. stb.

Igen, ez tényleg egy nőies költészet.

De persze mindenki érzi, hogy valami feszültség lappang a sorokban, a sorok között. A kívülállás a beszélőt nem elégedetté teszi, hanem egy furcsa megállapításra ösztönzi:

Én a Halál rokona vagyok

Aki kívüláll, aki csak szemléli a világ általános folyását (vagyis azt, hogy romlik, pusztul, szétmegy, eluralkodik rajta az entrópia), az tehát a Halál rokona?

Annyiban igen, amennyiben a Halálhoz a be-nem-avatkozás képzetét kapcsoljuk. Az elmenőt nem visszatartjuk, hanem megcsókoljuk. A sírót nem megvigasztaljuk, hanem megfigyeljük. Ilyen értelemben, igen, a be-nem-avatkozó szemlélő rokona a nemlétezésnek.

Ilyen értelemben azonban mindannyian a Halál rokonai vagyunk. Mindig beavatkozni mi sem tudunk. Egy csomó minden kívül áll a mi kompetenciánkon, lehetőségeinken. A világháború kitörését nem tudjuk megakadályozni, minden szomorú embert nem tudunk megvigasztalni. A hidegben vacogókat mind nem tudjuk megmelegíteni.

Az Ady-költészet nyilvánvalóan a katarzis klasszikus megtapasztalásában részesíti a befogadót: szembesíti saját végességével. Hétköznapi tapasztalatokat helyez metafizikus távlatba.

Ezzel azonban még mindig nem mondtam róla semmit. Talán nem is tudnék; talán nem is vagyok hozzá kompetens. Egy csókot azért szerettem volna átadni ennek a költészetnek, ha már volt olyan kedves, hogy eszembe jutott. Egy csókot, a szó Ady-megadta értelmében:

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.