Aki hivatásszerűen foglalkozik szövegekkel, az előbb-utóbb önkéntelenül is kíváncsivá lesz, hogy miként épül föl egy-egy szöveg, legyen az levél, regény, újságcikk, fórumhozzászólás, blogbejegyzés, novella, tanulmány vagy bármi. Önkéntelenül is elgondolkodik azon, hogy minden szöveg végsősoron szavakból, mondatokból és bekezdésekből áll.

A szavakkal és mondatokkal sokat foglalkoznak; engem inkább a bekezdés érdekel.

Azt hiszem, minden szövegnek a bekezdés a lelke. Ha kezembe veszek egy könyvet, először mindig azt nézem meg, hogy a szerző miként tagolja kisebb egységekre az egészet. Egy rövid belelapozás azonnal eldönti, hogy jóleső érzés lesz-e az olvasás, vagy inkább fárasztó, bosszantó, idegesítő. Akár hiszi olvasóm, akár nem, az írásművészetnek a bekezdésművészet az alapja. Ez nem azt jelenti, hogy általános recept volna adható; nem azt jelenti, hogy a bekezdésekkel alig-alig élő Proust rosszabb író volna, mint a bekezdéseket sűrűn adagoló Tolsztoj. De valamit mégis jelent. Megpróbálom kifejteni.

Először is beszéljünk a hosszú bekezdésekről. Nem tudok szabadulni attól a képzettől, hogy a hosszú bekezdéseket előnyben részesítő szerzők/írók/elbeszélők fontoskodni akarnak. Nem hiszem, hogy volna olyan gondolat, amely egy vagy két mondatban többé-kevésbé értelmesen ne volna elmondható. Aki ennél bővebb lére ereszti a mondandóját, azt valami fontoskodás (pontoskodás) fűti. Senki ne értse félre ezeket a szavakat: természetesen a fontoskodás (pontoskodás) éppen olyan legitim stíluseszköz, mint a frappáns odamondás. Aki hosszú bekezdésekben beszél, az valamit meg akar rágni, körül akar csócsálni, arra törekszik, hogy magát a dolgot minél több oldalról, minél érvényesebb eszközöket keresve járja körül. Proust például az emlékeket bontja ki végeláthatatlan bekezdéseiben, őket igazítja, pontosítja, módosítja, értelmezi; Hrabal meg helyszínszemlét, gondolatömlést, tudatmozgást tart, törekszik a dolgok minél több szempontú megragadására. A példákat a végtelenségig lehetne sorolni. Az értekező, elemző prózában a hosszú bekezdés alapvető stíluseszköz, éppen azért, mert minden értekezés és tanulmány saját fogalmainak pontosításában, saját elméletének minél kevésbé támadható megfogalmazásában érdekelt. Amikor az ember egy ilyen szövegsűrűbe téved, folyton rettenetes koncentrációban kell tartania elméjét, nehogy egy fontos logikai lépésről lemaradjon, nehogy belefulladjon a fogalmak mocsarába, hogy viszont különválaszthassa lényegest a lényegtelentől, ám hogy mégis kapjon valamit, egy szellemi kaland semmi mással el nem cserélhető élményét, tudást, ismeretet, mélységeket.

A hosszú bekezdés általában fárasztó.

Miért? Azért, mert a belőle meríthető tudás csekély, a munka érte viszont nagyon nagy.

Mi a helyzet ezzel szemben a rövid bekezdéssel? A rövid bekezdés minden írásban a pihenés szakasza. Egy-egy irdatlan hosszú elmélkedés végén az olvasó a rövid bekezdésben pihenhet meg. Olyan ez, mint egy kilátó a hegytetőn. A roppant nehéz, ugyanakkor szépséges túra végén a kiránduló elnyeri jutalmát: egy pillanatot, amikor megláthatja az előtte elterülő tájat, a völgyet, a messzi égbolt gyönyörűségét.

Az író, aki csak hosszú bekezdésekkel él, olyan, mintha szándékosan sziszifuszi munkába, örökös hegymászásra hívná olvasóját. Nem tudom elnyomni azt az érzést, hogy az ilyen írók gonoszak.

Az olyan író viszont, aki csak és kizárólag rövid bekezdésekkel él, szintén megfoszt minket, olvasókat valamitől: a kiküzdött munka örömétől. Folytatva az iménti hegymászós hasonlatot: a kizárólag rövid bekezdésekkel élő író olyan, mintha a szép tájakat csak képeslapokról nézegetnénk. Megállapítjuk, hogy szépek és jók, de az áldozat híján, melyet értük tennünk kellett volna, igazából fabatkát sem érnek. A csupa rövid bekezdést egymásra sorjáztató író végülis unalmas lesz: olyasmit kínál az olvasónak, amiért az meg sem dolgozott. Egy idő után teljesen érdektelenné válik.

Az igazán nagy stílusművészek (mint Kosztolányi, akinél nagyobbal eddig nem találkoztam) bölcsen adagolják az olvasónak a pihenést.

Egy-egy hosszabb elmélkedés után olvasójuk elé tárják a látvány szépségét.

Az igazán nagy stílusművészek a bekezdésnek (is) stílusművészei.