Berzsenyit a mindenkori magyar költészet egyik legnagyobbjának tartom. A nyolc-tíz legeslegnagyobb költő egyikének. Igazi őstehetség volt.

Egyszer azt játszottam magammal, hogy kézbe véve a gimnáziumi szöveggyűjteményt, végignéztem a XIX. században írt magyar versek krémjét, hogy megállapítsam, mely költeményeket érzem mind a mai napig a legmaradandóbbaknak, olyanoknak tehát, amelyek egzisztenciálisan a legmélyebben megérintenek. Nem voltam különösebben elfogult, tényleg kíváncsi voltam az eredményre. Amely megdöbbentett. Valami tizenöt olyan verset találtam, amely tényleg szíven ütött, és ezeknek közel felét (!) Berzsenyitől.

Ez csak játék volt; nyilvánvaló, hogy máskor, akár egy nappal később is másmilyen eredményre jutottam volna. De néhány versét, például ezt, vagy ezt, netalán ezt — azt hiszem —, minden körülmények közt a legnagyszerűbbek közé sorolnám.

Berzsenyi ösztönösen írt. Tudom, ez a mondat így tökéletesen értelmetlen; melyik költő nem ösztönösen ír? Meg kell egy kicsit magyaráznom. Szóval Berzsenyi talált a házuk könyvtárában mindenféle könyveket, rájött, hogy a versek jó dolgok, és a talált mintákon fölbuzdulva elkezdett alkotni. Semmiféle irodalmi nyilvánosság nem kötötte meg a kezét. Nem ismert kortárs irányzatokat, teljesen kívül állt az irodalmon. De észrevette, hogy Horatius versei jók, és igyekezett maga is hasonló jó dolgokat alkotni. Talán mondanom sem kell, hogy a költők 99%-a nem így alkot; és pláne nem Közelítő tél szintű remekműveket. Berzsenyi kívül állt kora irodalmi életén és vitáin. Amiről úgy gondolta, hogy szép és jó, azt teljességgel saját értékítélete diktálta neki, nem a korízlés.

Ma már — amikor a nyilvánosság ezer csatornán át zúdul ránk — szinte elképzelni is nehéz egy ennyire autonóm művészt. Aki ma autonómnak hiszi magát, az is ezer szállal kötődik korához, belőle él, minden műve neki szól. Berzsenyi csak azért írt, mert jó játéknak találta.

A nyilvánosságra először akkor gondolt, amikor valószínűleg ő magát is meglepte, hogy miféle varázslatok kerültek ki kezei alól. És valószínűleg magát lepte meg legjobban, hogy amit üres óráiban összefirkantott, az kora egész (és nem is csak magyar!) irodalmának legmagasabb csúcsait jelenti.

Sokat foglalkoztak irodalmárok azzal a kérdéssel, hogy Berzsenyi miért hallgatott el olyan fiatalon; alighogy nyilvánosság elé kerültek első művei, pár év, és alig írt verset utána. Miért? Van egy olyan sejtésem, hogy Berzsenyi maga ijedt meg leginkább a nyilvánosság brutális hatalmától. Illetve önmaga zsenialitásától. (Hiszen a kettő ugyebár mélyen összefügg; a "zseni" fogalma mindig a nyilvánosságnak szól.) [Képzeljük el, mi lenne, ha egyszer valaki kimutatná erről a blogról, hogy micsoda zseniális műalkotás, és elkezdenék sztárolni; valószínűleg én sem tudnék egy sort sem leírni ilyen történések után.]

Illetve volt egy történés, melyet az elhallgatással hoznak összefüggésbe: Kölcsey 1817-es kritikája.

Kölcsey tökéletes ellentéte volt Berzsenyinek, ami az alkotás természetét illeti. Testi értelemben ő is magányos volt, de szellemi értelemben ő maga volt az irodalmár. Mindent elolvasott, amit el kellett, ismerte a klasszikus filozófiát és retorikát, ismerte kora világirodalmát, ismert mindent, amit akkoriban Magyarországon egy művelt ember ismerhetett. És ezzel az imponáló apparátussal nekiment Berzsenyi verseinek, és megsemmisítette őket. Nem rosszindulatból, sőt. A magyar irodalom pallérozása, csiszolása, fejlesztése végett.

Berzsenyi először megsértett oroszlánként vágott vissza, dühös indulattal. Írt egy hosszú szöveget, melyben kifejtette, micsoda egy németutánzó vaksi szamár Kölcsey, aki semmit sem ért, csak vagdalkozik. Aztán megbánta, és visszakérte a megjelenésre nem is engedélyezett irományt. Nem adták vissza neki.

Ekkor az őstehetség, akit addig nem is érdekelt az irodalom, csak ösztönösen érezte, hogy mi a szép és mi a jó, elkezdett olvasni. Kiművelte magát, elolvasott mindent, amit el lehetett, és nyolc évvel (!) Kölcsey kritikája után megjelentette válaszát, melyben pontról pontra megcáfolta Kölcsey téziseit.

Aki elolvassa ezt a vitát, elcsodálkozik, hogy mennyivel mélyebbről szól (ilyen értelemben mennyivel igazabb) Berzsenyi szövege, mint Kölcseyé. Minél nagyobb távlatba kerül Berzsenyi válasza, annál világosabban rajzolódnak ki igazságai és mélységei.

De mit kezdhetett ő ezzel az igazsággal? Néhány barátja (barátnéje) talán már akkor megértette őt; az irodalmi nyilvánosság azonban nem tudta helyén kezelni, nem értette. Ugyanabba a szinte hihetetlen magányba került vissza Berzsenyi, ahonnan elindult. Közben kibontakozott Magyarországon a romantika, társaságok jöttek létre, forrongani kezdett, pezsegni az irodalmi és kulturális élet; Berzsenyi meg gazdálkodott, este leült a diófája mellé, és teljesen egyedül volt.

Nem is történhetett másképp. Minél közelebb kerül valaki valamely igazsághoz, annál távolabb kerül a nyilvánosságtól. Néhány évtizeddel később ezt a nagy romantikus nemzedék tagjai (Vörösmarty, Bajza, Széchenyi stb.) is észrevették, és osztoztak Berzsenyi különös sorsában.