Húsvétkor a keresztény világ egy csodát ünnepel. Aki keresztény, magától értetődő módon fogadja el, hogy léteznek csodák. Aki nem hisz a csodákban, eleve nem lehet keresztény.

De vallásosságtól függetlenül is: a csoda mint egy nem várt lehetőség bekövetkezte aligha zárható ki az emberi gondolkodásból. Ez nem azt jelenti, hogy gondolkodó ember hisz a csodákban. Természetesen vannak olyan emberek, akik nem hisznek bennük; ám ezt azért teszik, mert úgy vélik, hogy ez egy olyan területe a valóságnak, amellyel nem érdemes foglalkozni.

Én hiszek a csodákban, és hiszek abban is, hogy a csodák fontosak.

De mit nevezek csodának?

Csoda az, aminek létezését racionális úton nem tudjuk belátni.

Ebből az következik, hogy a csoda valamiképp az elvárható, kiszámítható dolgokon túl van. Persze nem minden valószínűtlen dolog csoda. A racionalitás pontosan (be)látja, hogy nem minden bekövetkezendő esemény valószínű. Annak, hogy sétálunk az utcán, és fejünkre esik egy macska, igen csekély a valószínűsége, mégse nevezhetnénk csodának, ha ilyesmi történne. Nem valószínű, de megtörténhet. A csoda az, ami egyáltalán nem is történhet meg.

De miképpen lehetséges, hogy megtörténik valami, ami nem történhet meg? Hát úgy, hogy tévedtünk. Rosszul mértük föl a világot, rosszul mértük föl a lehetséges és lehetetlen dolgok halmazát.

A csoda ráébreszt arra, hogy egész világlátásunk téves volt; át kell szabnunk a dolgok mértékét.

Én ilyen értelemben használom és értem a csoda szót.

Hiszek-e abban, hogy Jézus (mint hús-vér ember) valóban föltámadott?

Ez egy farizeus kérdés.

Ha ugyanis azt válaszolom: igen, akkor ezzel azt is állítom, hogy a világban a lehetséges dolgok halmazába beletartozik hús-vér élőlények föltámadása is; következésképp egy ilyen eseményt többé nem tarthatnék csodának, legföljebb valami roppant valószínűtlen eseménynek. Ha pedig azt válaszolom: nem, akkor ezzel világunk egyik legnagyobb csodáját tagadnám meg, Jézus föltámadásának lehetségességét.

A válasz tehát nem az, hogy igen, és nem az, hogy nem; hanem az, hogy hiszek a csodákban. Vagyis abban, hogy gondolkodásomon túl létezik valami, aminek valóságosságára időről időre ráébredhetek.

A feltámadás-történet — mint minden csoda — erre a felismerésre emlékeztet.