Amikor a foci Eb idején eljátszottam azzal, hogy mi a különbség Olaszország és Spanyolország között, Don Quijote önmagán messze túlmutató alakja mellett Velázquez képei lebegtek szemem előtt.

Velázquez különös képei. Velázquez bonyolultan nyomasztó, érzékien elgondolkodtató, nagyon furcsa festményei.

Az utóbbi időben különösen érdekelni kezdtek ezek a festmények. Nem tudom pontosan, hogy miért. Azt hiszem, a bonyolultságuk miatt.

Talán nem előnye egy műalkotásnak, ha bonyolultnak tűnik. Igen, de Velázquez képei egyszerűnek tűnnek, csak aztán kiderül róluk, hogy bonyolultak. Márpedig egy műalkotás akkor jó, ha egyszerűnek tűnik, és közben bonyolult.

A fönti kép például egy hétköznapi jelenetet ábrázol; egy öregasszony tojást üt egy agyaglábasba, hogy megsüsse. Az alakok világosan elkülönülnek, a kép egyáltalán nem zsúfolt. Egyszerű. De micsoda dráma a színfalak mögött! Micsoda arcot vet felénk az öregasszonnyal szemben álló fiú! Milyen élesen kivillan a kép előterében az a kés! Micsoda homályos és sötét a festmény háttere!

Az a tekintet ölni tud. Az a kés ölni tud.

Velázquez az uralkodóportréival szerzett magának megbecsülést a spanyol királyi udvarban. Lefestette a pápát is, aki a képet először túlságosan is élethűnek találta.

A vörös és fehér vakító kontrasztja, a pápa szigorú arca, beülése, a trón csillogása nem kelt bizalmat. A néző kényelmetlenül érzi magát, amikor Szent Péter utódja a szemébe néz.

Egyáltalán: Velázqueznek nincsen olyan festménye (én legalábbis még nem láttam olyat), amely felhőtlen békét sugározna. Valami gyanú, valami sötét mélység mindegyik képén (még a látszólag legidillibb képein is) árnyékként suhan át.

Ezek a szavak persze túlságosan is általánosak, tudom.

Konkrétabban azt mondhatnám: Velázquez képein mindig van egy figyelő és egy megfigyelt, és a megfigyelt nagyon sokszor mi magunk vagyunk.

Itt van például ez a törpe:

Érdemes tudni, hogy kik voltak a Habsburg udvarban (is) a törpék: udvari bolondok, a királyi család szórakoztatói. Szerepük tehát egy kicsit hasonlatos volt a festőkéhez. Mindenesetre tükrei a társadalomnak. Olyan emberek, akik kimondhatták az igazságot.

Ez a törpe a cipője talpát mutatja nekünk, és a szemünkbe néz. Tenyerét ökölbe szorítja. Arra kényszerít, hogy mi, a nézők is arra figyeljünk, ahová ő néz.

De miért pont egy törpe tesz így?

Velázquez képei folyton kérdésekre ösztönzik a befogadót. Ami látszólag egyértelmű (itt ül egy törpe), abba egy egész társadalom minden problémája, múltja és jövője belesűrűsödik.

Leghíresebb festménye alighanem a művészettörténet egyik legnehezebben értelmezhető alkotása. Michel Foucault Szavak és dolgok című filozófiai művében tizennégy oldalon keresztül elemzi a festményt, és egész hatalmas tudásarcheológiai elméletének origojába helyezi. Az Udvarhölgyek című képről van szó.

Miért olyan különös ez a kép? Azért, mert a művészetre jellemző alapviszony megfordul: nem a festő van kívül, és a festmény belül, hanem a festő belül, és a festmény... a festmény kívül. Vagyis a festmény maga a világ (a kép kivételével). Úgy is mondhatnánk: a festmény mi magunk vagyunk.

Hogy mi van a vásznon, arról csak sejtéseink lehetnek. A hatalmas bajszú, igazi alkotó, a művész, aki kimagaslik a körülötte legyeskedő udvarhölgyek csoportjából (Velázquez önarcképeként is fölfogható a vászontól eltávolodó festő), valami olyat visz föl a vászonra, ami ott van, ahol mi vagyunk.

Szemközt persze van egy tükör, mely alapján gondolhatjuk, hogy mi a királyi pár vagyunk. De ez a tükör is a festmény (egy másik festmény) része. A világ, amelyben mi lefesthetők vagyunk, maga is egy festmény. A festő nem a valóság része, hanem maga is egy látomás. Nem ő fest le minket: mi festjük le őt, hogy lefesthessen minket, de a kép, amely elkészül, örök rejtély marad számunkra. Csak az látja, akit lefestettünk magunknak, hogy láthassa.

Meg még egy alak, aki éppen kilép a képből, és visszanéz. Ránk vagy a képre, ez az ő szempontjából — hiszen elmegy — már lényegtelen is.