Hogy Arany János költészete miért igazi aranybánya, arra legjobb példát nem a nagy versei kínálják. Egy-két nagy verse sok mindenkinek lehet. Arany zsenialitása akkor mutatkozik meg igazán, amikor valami egyszerű témát dolgoz föl, és csak az ecsetkezelését csodálhatjuk, amellyel hétköznapi (vagy éppen nagyon is ünnepi) jelenségeket színre visz, hátborzongató érzékletességgel.

Ezért az egyik kedvenc Arany-művem a Szibinyáni Jank című. Nehéz kiemelni belőle egyetlen részletet, mert az egész szöveg varászlatos. Íme például ez a félversszak:

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd ujudvar, öklelés áll, -
Hangos erdőn nagy vadászat:

Minden szava remeklés, gyönyörű, telitalálat.

Egyszer, még általános iskolában kaptunk egy olyan házifeladatot magyarórán, hogy írjunk le egy lakodalmat. Én a magam részéről akkor éreztem át először, hogy ez milyen nehéz. Tudjuk, mindnyájan tapasztaltuk már, hogy milyen egy lakodalom, ünnepség, vendégfogadás: de milyen nehéz érzékeltetni.

Ha ezeket a sorokat egy irodalmár olvasná, azonnal belém kötne, azt hiszem, méghozzá joggal. Azt mondaná, hogy a művészet (és így az irodalom) nem ábrázolása valami eleve adottnak. Nyilván. Éppen ez az, amit általános iskolásként még nem értettem, és azt hittem, mi sem egyszerűbb, mint leírni egy lakodalmat. A feladat nem a leírás, hanem a létrehozás.

Arany mindenekelőtt ritmust teremt, illetve ritmust rendel ahhoz, amit leír; gördülékeny felező nyolcasokat. De nem csak így visz lüktetést a szövegbe. Nézzük csak:

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,

A vigasság után három főnév áll, mintha a zene, tánc, bor a vigasság értelmezői jelzői lennének. De nem azok! A mondat ugyanis továbblejt a soron. Váratlanul kiderül, hogy nincs még vége:

Tartja ébren a földházat,

de itt sincs megállás, jön az újabb Majd. Vagyis a nyelv ritmusa miatt érezzük át a vendégség ritmusát: szó szerint megelevenedik előttünk. Az egész szervezetünk úgy kezd mozogni, ahogyan a zene, tánc, bor hatására mozogna: nem áll meg, továbblejt, nem elmélkedik: ünnepel, táncol, örül, ráfekszik a zene ütemére, hagyja, hogy szétkeringjen ereiben a bor, a mámor, a szépség.

És micsoda szavak! földház, ujudvar (jelentkezzen, aki tudja, hogy miért kurzív!), öklelés, ez gyönyörű. Hogyan talál valaki a nyelv beláthatatlan bányájában ilyen szavakat, mint öklelés?...

A legszebb mégis az utolsó sor, pontosabban az utolsó sor két jelzője. Micsoda ősi egyszerűségű, micsoda hihetetlenül igénytelen jelzők, semmi cikornya, művészieskedés, egyszerűen csak: Hangos és nagy. Sokszor egy ilyen egyszerű, elemi jelző jobban üt, mint egy pontoskodóbb. Ilyen a magyar nyelvnek ez a pillanata is. [Van Aranynál még egy ilyen: a Tengeri-hántás második sorában: Pirosan száll füstje fel a nagy égre. Az a nagy üt még úgy, mint ez a nagy. Mert ahol az ég nagy, és nem másmilyen, ott máshogyan hallgatjuk meg egy Dalos Eszti történetét.]

Miért üt itt a nagy? Mert ami Zsigmond és a rác vajda között történik, az valami egyszerű és nemes. A vadászat attól nemes, hogy nagy. Kész. Semmi nincs túlragozva, minden a helyén. A vajda pontosan tudja, hogy milyen az, amikor Rácország a császárt fogadja.