Szabó Lőrinc leghíresebb és minden bizonnyal legjobb verse a Semmiért Egészen.

Az utóbbi néhány napban, amikor távol voltam a blogtól és a nettől, végig ott motoszkált bennem (megíratlanul, pontatlanul, tökéletlenül) ez az életérzés, de csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy meg is van már írva, pontosan, tökéletesen, kikezdhetetlenül.

A Semmiért Egészen azt mondja meg, hogy mi(lyen) a szeretet. Fókuszáljunk most a következő sorokra:

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.

Ez a vers a határról szól: felebaráti szeretet (nevezzük talán jóindulatnak) és szenvedélyes (vagyis igazi) szeretet határáról. A határ pedig a törvény.

A törvényes szeretet azt jelenti, hogy úgy viselkedünk, mint az emberek. Segítjük a másikat, racionálisak vagyunk, nem bántjuk meg a másikat fölöslegesen, tiszteletben tartjuk a másik életét, véleményét és gondolkodását. Betartjuk az emberi együttélés szabályait. Nem mászunk bele a másikba, mint ahogy azt sem hagyjuk, hogy a másik belénk másszon. Betartjuk a tízparancsolatot, vagyis a törvényt. Ez a felebaráti szeretet.

Világos azonban, hogy a valóságos szeretet valami sokkal több ennél.

A valóságos szeretet nem ismer törvényeket. Számára nem léteznek sem tabuk, sem határok. A teljes lealacsonyodás és a teljes fölmagasztosulás a(z ilyen) szeretet számára ugyanegy. A másik lény immár nem mint felebarát jelenik meg előtte, hanem mint állat. Talán, mint légy. Vagy mint levegő. Mindegy. Minden mindegy.

A szeretet a törvényen kívűliség állapota. Mindent megtehetnek velem, és én is mindent megtehetek a másikkal. Aki ezt nem érti, az nem érti, hogy mi a szeretet. A vogelfrei állapot kiterjesztése az élet egészére.

Van egy elterjedt félreértés a Semmiért Egészennel kapcsolatban. Afféle morális kifogásként szokták emlegetni ugyanis, hogy a vers beszélője végletesen, felháborítóan önző. Lenézi, állatként kezeli a társát, nem egyenrangú félként. Talán nem szükséges említeni, hogy aki ilyen kifogást fogalmaz meg, az éppen a vers lényegét nem fogta föl: a szeretetben nincsen egyenrangúság, nincsenek törvények, nincsen morál. Vannak olyan léthelyzetek, amelyekben ilyesféle dolgok működnek, de éppenséggel ez a költemény pontosan nem ilyen léthelyzetekről ad számot.

A Semmiért Egészen beszélője megdöbbentően, példátlanul, megrendítően tiszteli azt, akiről beszél. Érdemes tudni ezt, még ha sokan (nyilvánvalóan valamiféle morális előítéletből fakadóan) képtelenek megérteni a tiszteletnek ezt az intenzitását. Mert miről van szó? Arról, hogy a versbeszélő képesnek tartja megszólítottját a törvényen kívűli szeretet magasságait elérni. Nem akárki az, akiről ilyesmit feltételezni merhet egy beszélő. Önmaga például nem az. [Gondoljunk bele, micsoda undorítóan, már-már vérlázítóan álszentnek és nyálasnak hangoznék, ha a versbeszélő önmagáról mondaná, hogy "nem égek, amikor te nem akarod". Hogy egy ilyen típusú beszéd hitelesen hangozzon, ahhoz nagyon nagy költő kell. Próféták és rétorok megbuknak ezen a vizsgán.]

Akit igazán szeretünk, azt tiszteljük annyira, hogy nem képzelünk róla semmi jót. Valami ilyesmi egyébként a nietzschei filozófia egyik leglényegibb üzenete is.

Aki nem túl túllépni a morális előítéletein, az ezt nem fogja sohasem megérteni.

De persze attól (Isten őrizz tehát, hogy félreértsük ezeket a szavakat) felebarátnak még jó lehet.