A Magyar Televíziónak volt egy érdekes ötlete. A foci-világbajnokság egyik szünnapján, tegnap, a meccsek időpontjában levetítettek egy-egy focis filmet: délután Az isteni Diego, este a 6:3, avagy játszd újra, Tutti címűt.

Mindkét film azt a témát dolgozza föl, hogy a futball túlmutat önmagán. Nemcsak egy játék, hanem egy társadalom identitásának alakítója, a történelem része, amely megváltoztatja emberek millióinak életét.

Nagyon különböző a két műalkotás, nem is gondoltam, hogy sikerülhet egyetlen bejegyzésbe belefoglalni a kettőt, az egyik dokumentumfilm-jellegű, érzelmes, "szép" film; a másik pedig ironikus, humoros, szatirikus. De aztán mégiscsak találtam egy közös nevezőt: mindkét film arról szól, hogy az élet él, és élni akar. Diktatúra, nyomor, elnyomás, szegénység: a foci a menekülőút. A foci (Puskás, a 6:3, Maradona, az Aranycsapat, az Isteni Diego, az "aranylábú fiúk") a megtestesült ideológiakritika.

Az isteni Diego megtörtént esetet dolgoz föl. Amikor 2004-ben Diego Maradona, minden idők legnagyszerűbb futballistája, ez a zseniális törpe, aki az argentinok szemében csak Istennel említhető egy napon, de akinek magánéletét a drogfüggőség, a teljes zűrzavar, züllés és elbutulás jellemezte, szívrohamot kapott, és kórházba került. Egész Argentína a tévé és rádió elé tapadt. Argentinok ezrei indultak el Buenos Aires felé, hogy átadják energiáikat, szeretetüket, szívüket a bálványuknak.

A főszereplő, Tati Benítez, egy egyszerű favágó és fafaragó, egy fagyökéren kifaragja az Isteni Diego szobrát, és útnak indul, hogy átadja azt Diegonak.

Kamionokon, rozoga buszokon, szegények, egyszerű emberek, sofőrök, kurvák, csempészek, sánták és vakok között utazva jut el végül oda, ahol már rajongók ezrei várják a kórházból megszökött "Diegot".

És közben az embernek nem tud nem eszébe jutni Dosztojevszkij. Ugyanaz a szegénység, nyomor, koszvadtság, amit a nagy orosz író regényeiből ismerhetünk, de ugyanaz a végtelenül irracionális szeretet, segítőkészség, naivitás is. Nehéz megszabadulni a gondolattól, hogy Oroszország és Dél-Amerika nagyon hasonló hely lehet. Ilyen rajongás tényleg csak a Dosztojevszkij-regényekben létezik.

Honnan jön ez a rajongás? Onnan, hogy Diego a nép fia. Ugyanolyan szegény, egyszerű, jelentéktelen, elnyomott, megalázott és megszomorított ember, mint az argentin pampákon élő, életüket napról napra tengető favágók, kereskedők, prostituáltak. De Maradona följutott a világ tetejére. Egyetlen cseléért, góljáért a világon bárhol, Magyarországon és Új-Zélandon, Koreában és Angliában emberek milliói bámulják csodálkozva. És ez a meseregény valamiért (milyen különös nép lehet az argentin!) olyan mértékű rajongást váltott ki az ország (egy meglehetősen nagy ország) minden tagjából, hogy azt ép ésszel nem is lehet megérteni.

El van csellózva ez a világ, de mégis van remény. Ezt jelenti Argentínának Diego Maradona; mint ahogy ezt jelentette Evita Perón is.

Nem egy celebnek kijáró, tartalmatlan rajongás ez. Benne van az egész latin-amerikai történelem és társadalom minden fájdalmas sérelme, szomorúsága, kétarcúsága.

És itt kapcsolódik a Maradona-film a 6:3-hoz. Az angol-magyar itt, Magyarországon, 1953-ban, egy megalázott és elnyomott népnek ugyanazt jelentette, amit Argentínának az Isteni Diego. Hogy hiába vagyunk kifosztva, tönkretéve, elrontva, mesebeli királyfikként mi is fölérhetünk oda, a világ tetejére, ahol mindenki csodál, bámul, rajong majd minket.

De mégis mennyire jellemző, hogy a 6:3 szükségképpen más film lett, mint Az isteni Diego. A magyarok nem oroszok, és nem argentinok. A magyarok nem tudnak rajongani.

Amiként előbbi két nép a transzcendencia felé tágítja ki önnön rajongását, és metafizikai síkra emeli azt, addig mi, magyarok, mindig és mindenben a cinizmus felé hajlunk. Mi csak olyan bálványokat tartunk, amelyeket csak pár óráig tisztelünk. Ha nem jön az eredmény, netán ezüstérmet merészelnek nyerni az aranylábú fiúk, már gyűlöljük, megvetjük és kigúnyoljuk őket. Életüket ellehetetlenítjük, nem jutalmazzuk őket, hanem, ahol érjük, beléjük rúgunk.

Ennyire undorítóak lennénk? Nem. Legbelül mi ugyanúgy szeretjük Puskásékat. De ez a szemérmes nép (valószínűleg történelmi kényszerek, állandó megalkuvásigény és folyamatosan fenyegető idegen hatalmak hatására) betegesen fél attól, hogy odaadja magát a transzcendenciának. És inkább hőseit áldozza föl.