Szóba került egyszer egy beszélgetésben, hogy vannak-e rémálmaim. Meg kellett mondanom, hogy nem emlékszem az utóbbi évekből egyetlen rémálmomra sem. Gyerekkoromban bizonyára voltak, de őket — csekély kivételtől eltekintve — kimosta agyamból az idő.

Ám hogy nincsenek rémálmaim, az nem jelenti azt, hogy ne lennének kellemetlen, kínos, rossz ízű álmaim. Olyanok, amelyeket nehéz átélni. Szorongásos álmoknak nevezem őket.

Ma éjjel volt egy olyan álmom, amelyik maga volt a szorongásos álmaim prototípusa; összezsúfolt magában mindent, ami világban benne létemet kellemetlenné, kínossá, rossz ízűvé teszi, olyan sűrítetten adagolva a kínt, hogy arra bizonyára csak egy műalkotás képes.

Ott kezdődött az egész, hogy egy egyetemi órára indultam a Múzeum körútra. Úgy számítottam azonban, hogy előtte még be tudok ugrani az Ajtósira (az Ajtósi Dürer soron levő egyetemi campusra) elintézni valamilyen ügyet. Vagyis először oda vettem az utam. [Aki volt már ELTE-s bölcsészhallgató, az tudja, hogy ez az ingázás a Múzeum körút és az Ajtósi között egyetemi életünk mindennapjaihoz tartozott.]

Valahogy metróval mentem. Álmomban az Ajtósi pontosan egy metróállomásnál volt. Ahogy kiszálltam a metrókocsiból, egy magas épületben találtam magam, méghozzá annak 12. emeletén. Ez meglehetősen frusztrált, mert tudtam, hogy elvégzendő teendőmhöz le kell mennem a földszintre, aztán ki az udvarra. Lift nem volt, vagy nem akartam használni. Megnéztem a lépcsőházat. Szép széles lépcsőház volt. De ahogy le akartam tekinteni, valóságos szívbaj jött rám: hiányzott a korlát a legfölső szinten. Csoda, hogy le nem zuhantam.

Lesétáltam a tizenkét emeletet, ekkor még nem éreztem magam különösebben rosszul. Szóba elegyedtem néhány egyetemi ismerősömmel. Mondtam nekik, hogy mi járatban vagyok. Valamelyikük fölajánlotta, hogy elkísér. Elmentünk a kis épülethez, ahol az "ügyemet" el akartam intézni. Ekkor derült ki, hogy az elintézéshez már előre be kellett volna szereznem valami kis füzetet, amelynek segítségével be tudtam volna jelentkezni. Az épület egyébként zárva volt. Nagyon kínos volt. Ismerősöm (emlékeim szerint egy lány) neheztelve nézett rám, hogy ezt igazán tudnom kellett volna. Igazat adtam neki.

Ránéztem az órámra: óra negyven volt.

Kérem olvasómat, értse meg: nálam ez a szorongások legiszonyúbbika. Ez: vagyis az, hogy el fogok késni. Ez a rémálmom, az elkésés.

Az óra negyven azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel nem érek át egészig a MÚK-ra. Van húsz percem, azalatt ki kell érnem a 7-es buszhoz, megvárni, amíg megjön, végigdöcögni a Rákóczi úton, a dugóban (belémvillant, hogy csúcsforgalom van, megy le a nap, és egészen biztosan dugó lesz), és ez már eleve biztossá teszi, hogy elkésem. Félkor már a megállóban kéne állnom, hogy nyugodt legyek.

Hát akkor induljunk. Hozzácsapódtam egy többé-kevésbé ismerősökből álló kisebb társasághoz, szintén évfolyamtársaim lehettek, szintén a 7-es buszhoz igyekeztek. Egyszerre észrevettem, hogy mennyire melegem van. A tavaszi(as) idő ellenére télikabát volt rajtam, melyet gyorsan le is vettem, és hónom alá kaptam. Még pulóverben is melegem volt. A hónom alá kapott kabát miatt még kellemetlenebbül éreztem magam; mint egy fölmálházott teve. Hátamon hátizsák, kezemben egy nehéz szatyrot lóbáltam (nem tudom, mi lehetett benne).

Rossz volt kimelegedve, fölmálházva sietni, úgy, hogy közben tudtam, hogy nincs mit tenni: el fogok késni.

De volt még egy rossz. Szóba elegyedtem a mellettem lépdelőkkel, akik közölték, hogy a tanév már régesrég elkezdődött. Ez nagyon megdöbbentett, mert azt hittem, ez lesz az első óra, amire most megyek. Nem, nem, szó sincs róla, már több hete tartanak az előadások, szemináriumok, közölték. Le voltam forrázva.

Nem a Cházár András utcán mentünk, ahogy szoktunk, de nem is a Zichy Gézán, hanem a kettő között. Egy olyan utcán tehát, ahol még szó szerint életemben nem jártam. [Utólag megnéztem a térképen: valószínűleg a Szabó József utca lehetett, de annál sokkal hosszabb, sétányszerű utca volt.]

Sétányszerű utca volt, mint egy erdei ösvény. Hatalmas fák közt vitt az út, valóságos idilli délutáni sétának tűnt az egész. A nap fénye is kellemesen megszűrve érkezett, lábunk alatt gazdag aljnövényzet honolt. A fákon valamilyen gyümölcs termett. Pirosas, kerek gyümölcs, nem tudtam megállapítani, hogy barack vagy alma-e. Előreszaladtam, és megpróbáltam leverni egy-kettőt a fákról. Le is pottyant néhány. Kezembe vettem a kerek gyümölcsöt, és megállapítottam, hogy alma. De olyan keményhúsú alma volt, amely kívül meglöttyedt. Belenyomtam az ujjam, és benyomódott; undorító volt.

Közben mögöttem az ismerősök jókedvükben dobálózni kezdtek.

És ekkor, még nem értem ki az utca végére, ahol buszokkal várt a Thököly út, amikor megrázott a felismerés: nincs nálam a kabátom. Valahol útközben elhagyhattam. És már sötédetett.

Semmiképpen sem akartam visszafordulni. Az óráról nem késhetek el még jobban. Már így is rettenetes késésben vagyok. Mit tehetek? Nem fordulok vissza, elmegyek a buszmegállóig.

Aztán, ahogy megérkeztem a buszmegállóba, eszembe ötlött a mentő ötlet. Megkérem ismerőseimet a szívességre, hogy menjenek vissza ők, és keressék meg a kabátomat, aztán juttassák el valahogy hozzám, én most nem érek rá, nagyon sietek. Mindegy, hogy hol adják vissza, nekem tök mindegy, elmegyek érte, csak most nem érek rá, muszáj elmennem a következő busszal.

Elmondtam ezt az ismerőseimnek, akik kérésemet hallva elcsodálkoztak, egymásra néztek, és röhögni kezdtek. És röhögve, mulatva, jókedvűen visszafordultak a kabátomért.

Nekem meg eszembe jutott, hogy egyikőjüknek sem tudom a mobilszámát, hogy fölhívjam őket, hol találkozzunk, ha megtalálták.