Pontilyen pont ilyen

Tavaly és tavalyelőtt is azt írtam, hogy a karácsony az elcsendesülés ünnepe. Minden lelassul, megáll, néma lesz, elsötétül. De jó értelemben. Jó értelemben lassul le, áll meg, lesz néma, sötétül el. Megérezzük ilyenkor az idő hatalmát, egyszersmind e hatalom viszonylagosságát. Karácsony nem annyira egy születés, mint inkább egy évforduló ünnepe. Az év legrövidebb nappala után megfordul a fény rövidülésének folyamata. Egyszerre minden világosabb lesz. De e világosság még csak csíráiban tör elő, mint tűz élesztésekor a szikrák. Fény előtti sötétség ez, mely minden fénynél világosabb.

Kétségtelen, valami emelkedettség lesz úrrá az emberen. És amikor emelkedett állapotban vagyunk, megértünk olyan sorokat, melyeket csak emelkedett állapotban lehet. Például ezeket:

Jég alatt, nem-múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.

Weöres Sándor Harmadik szimfóniájának záró sorai ezek. A vers maga nagyon hosszú, és semmiféle "tartalma" nincs. Azt javaslom mindenkinek, aki olvassa, hogy hangosan szavalja végig, mert csak így tud átjönni az "értelme". És hogy mi az értelme?

Vegyük ezeket az utolsó sorokat, a költemény talán legszebb sorait. Metrón utazva szoktak eszembe jutni ezek a sorok, amikor a vonatszerelvény csak robog, robog, látszólag esztelenül az átláthatatlan sötétségben. Úgy szaladnak az éveink is, ahogyan a metró az alagútban. A metrókocsi belül világos, de ami kívül van rajta, az vaksötét. Ez szokott eszembe jutni. Hogy ilyen az életünk. A fényben szüntelen robogunk, látunk ezt-azt, átélünk mindent, de semmit sem tudunk a valóságról, arról, ami kint van, csak egy hatalmas metrókocsi lámpái világítják meg azt, amit láthatunk: az embereket, az életet, a robogást, az évek szüntelen múlását.

Miről szólnak Weöres sorai? Vagyis miről szólnak nekem? Arról, hogy ebben az időtlen és céltalan robogásban mégis lehetséges megállni. Csak valami semmiségért, vagyis látszólag semmiségért. Valami pille-porért.

A világ és az élet elrobog, elmúlik, alakul, folyton változik. Ide-oda verődünk, mint a Vidámparkban. Szédülünk, föl-le, zuhanunk, megjárjuk a poklokat, majd a hetedik mennyben érezzük magunkat. A legkocsonyásabb mocsarakba jutunk, majd pillanatokra megtisztulunk, és az egésznek semmi értelme. Mi az, ami mégis csodálatossá, emelkedetté, nagyszerűvé, varázslatossá teszi ezt az ide-oda csapódást? Az, hogy van egy kép, illetve nem is kép: van valami, ami mindig velünk van. Amit szívünk legtitkosabb üregeiben őrizünk, hiába múlik el minden, hiába leszünk teljesen másféle emberek, mint amilyenek korábban voltunk. Ez, a megőrzés gesztusa, teszi az életet emelkedetté. És erről a gesztusról szólnak ezek a záró sorok.

Micsoda emelkedettség, révület, elragadtatottság kell ahhoz, hogy megcsókoljuk ezt a titkot, vagyis nem magát a titkot, csak a nyomát, csak azt, amit egyáltalán ujjával illetett! És éppen akkor, amikor leginkább körülvesz minket az élet zúgó, robogó rohanása! Micsoda szeretet és hála fejeződik ki ebben a csókban!

Nem is történhet ez másképpen, csak egyetlen pillanatig. A tű-fokon sor számomra a pillanatnak ezt a pontszerűségét fejezi ki. Félreértés ne essék: a pille-port állandóan őrizzük. De az, hogy csókot is adjunk annak, amit ő megérintett, na ez csak emelkedett, ritka, kivételes pillanatokban történhet meg.

Ilyen kivételes pillanat nekem ennek a versnek a zárlata. Emlékeztetés arra, hogy állandó rohanásunk, az évek szüntelen, végtelen, irgalmatlanul gyors múlása közepette van egy pont, egy pillanat, egy porszem, amit még nagyon régről hoztunk, és ami minden elmúlás közepén fölvillant valamit abból a sötét alagútból, amiből igazából semmit sem ismerünk, a létezés rejtélyéből. Valami ilyesmi számomra a karácsony üzenete.