Hazalátogatott egy hétre az egyik osztálytársam, aki jelenleg Norvégiában él. Sikerült a sűrű programjába (és sűrű programomba)  beiktatnunk egy közös délutánt, estét, melyet együtt töltöttünk. Mindig jóban voltunk, az egyetemet is együtt jártuk végig, sokat tanultunk együtt, sokat beszélgettünk, jártunk ide-oda, de már jó egy éve nem is láttuk egymást. Kicsit tartottam tehát attól, hogy a régi kötelék végképp szétszakadt; annyira elkülönült a sorsunk, hogy már egyáltalán nem is fogjuk megérteni a másikat. Szerencsére nem így volt. Épp ellenkezőleg. Ugyanott folytattuk a társalgásainkat, ahol annak idején abbahagytuk. Semmi feszengés, nyugtalanság, szókeresés. Mindent azonnal értettünk, amit a másik mond. Mindent azonnal megértettünk, amit mondani akartunk.

Valamiben viszont nem értettem egyet vele. Azt állította, hogy (persze előnyömre) megváltoztam. Sokkal érettebb, önállóbb, magabiztosabb vagyok, mint voltam. Beálltam a munka világának kötelékébe, pénzt keresek, segítem a családomat, nem vagyok olyan magatehetetlen (ezt a szót használta: gyámoltalan), amilyennek korábban olykor tűntem. Értettem persze, hogy mire érti ezt. Valóban másmilyennek tűnök, mint korábban. És igaza van József Attilának:

És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.

Csakhogy az elpergő valóság akkor is létezik, ha nem feltétlenül marad meg. Nem változtam meg. Mindig ugyanilyen voltam. Az élethelyzetek változnak, nem én.

Amikor ez a gondolat eszembe jutott, arra gondoltam, hogy ezt kifejthetném részletesebben is, és hát hol másutt, mint a blogomon. Ez a blog nem szűnt meg, csak némileg lelassult a tempója. Mintegy fordított arányban az életemmel.

És most itt vagyok, hogy kifejtsem.

Hogyan értem azt, hogy nem változtam?

A dolgok változnak meg körülöttünk. Hogy milyennek tűnik az ember, az két alapvető összetevő függvénye: az egyik összetevő az, amit magunkkal hozunk; amilyenek vagyunk. Aki jóságos, az mindig olyan is marad. Aki gonosz, az mindenütt gonosz. Aki félénk, az mindig is félénk lesz. Talán emberanyagnak lehetne nevezni ezt az összetevőt, a valóság látszatának ezt a rétegét. A másik réteg a viszonyok, a helyzetek sokféleségéből adódik. Az adott emberanyag adott módon felel e helyzetekre. (Talán ezért van, hogy újabban mind a filozófiában, mind az emberrel foglalkozó tudományokban egyre kevésbé érdeklődnek maga az ember iránt, és a figyelem középpontjában sokkal inkább azok a tárgyak, dolgok, médiumok, feltételrendszerek állnak, amelyek az embert megmutatják az értelmezőnek.)

Azért tűntem gyámoltalannak, mert nem lehettem volna másmilyen. És most azért tűnök talpraesettebbnek, mert most megint csak nem lehetek másmilyen.

Éppen ezért számomra immár nyilvánvaló, hogy amennyiben önmagamat próbálom keresni, azaz azt a bizonyos említett emberanyagot, amelyikből fölépülök, akkor ez a talpraesettség/gyámoltalanság dimenzió nem igazít el, hogy megtaláljam. Nem fontos, nem ez teszi ki lényem lényegét. Persze van-e ilyen lényeg?

Tényleg, van-e?

Erős meggyőződésem, hogy van; és talán pont azért, mert elég sokáig mentem annak végiggondolásában, hogy milyen lenne a világ (a "látszat"), ha nem lenne a benne levő összetevőknek belső lényegük. Ezzel együtt alighanem ugyanúgy eldönthetetlen kérdés ez, mint a szolipszizmusé.

Talán mondok egy példát, hogy megragadhatóbbá tegyem ezt a túlságosan elvont gondolatmenetet. Az utóbbi hetekben ébredtem rá, hogy mennyire szeretem az ABBA zenéjét. Ezerszer hallottam korábban is a számaikat, véletlenül, innen-onnan, partikon, bulikon, rádióból. Soha nem tudatosult, hogy melyik szám az övék, így nem is azonosítottam be őket, bár néhány dalt nyilván ismertem tőlük. Most úgy hozta az élet, illetve a különböző médiumok fejlődése, hogy könnyebben el lehet érni ezeket a számokat. Az ember bepötyögi a youtube-on, és végighallgathat bármit. És így már persze tudatosult a tetszés. Csakhogy ez a tetszés nem most, nem ebben a pár hétben jött létre, hanem nagyon sokkal korábban. Mondhatni: ez az együttes végigkísérte az életemet, gyakorlatilag egészen kisgyerekkoromtól fogva. A látszat az, hogy most kezdtem megszeretni őket, de ez csak a látszat. És hány ilyen elrejtett, elpergő valóságelemből áll össze az élet? Hány ilyen elpergő valóságelem bukik még majd elő, és válik láthatóvá, ahogyan a különböző élethelyzetek felszínre lökik? Úgy gondolom, nagyon sok.

Igaz, kétségtelen, ítélni csak a látszat alapján lehet és szabad. Másképpen szólva: megítélni csak a látszatot szabad.

Az emberek közti viszonyokat azonban - szerencsére - nem pusztán az ítéletalkotás nyelvjátéka mozgatja. Ha ítélkezni csak a látszat fölött szabad is, szeretni vagy érteni olyasmiket is lehet, amiket - jól - csak a szívével lát az ember.