Megdöbbentő az a film, amelyik nemcsak előhívja életünk egy korábbi, már elfelejtett idejét, de meg is magyarázza azt. Tegnap éjszaka egy ilyen filmet láttam a Dunán.

Japán film volt, a címe: Anyátlanok. Amikor elkezdtem nézni, nem tudtam, lesz-e bármiféle közöm a megjelenített tárgyhoz. Óriásinak tűnt a kulturális különbség az én életem és a filmben megjelenített tokiói életek között. Aztán rájöttem, hogy óriásit tévedtem. Ez a film olyan erővel szólt rólam, hogy a végére majdnem elsírtam magam.

A jelenet, amelyből kiindulunk (a film és én), gyerekkorom egyik alapvető szorongása: itthon vagyunk gyerekek (mi, négyen), és anyu nincs még otthon. Már sötétedik, és anyu még nem jött haza. Mi lesz velünk?

Ezt a jelenetet megdöbbentő beleérzéssel mutatja meg a film. Egyszerre fölidéződött bennem az egész egykori szorongás, a külváros idegen levegője, a testbe ivódó unalom, a percek hányingerszerűen kattogó értelmetlensége.

De a film -- és ezért megdöbbentő -- tovább megy. A valóságban ugyanis anyu előbb-utóbb mindig hazajött. A filmben is hazajön -- egyszer. Aztán hazajön másodszor is, hetek után. Aztán végül egyáltalán nem jön haza. Hagy egy üzenetet az asztalon a négy gyermek közül a legnagyobbnak (aki még így is csak tizenkét éves), hagy némi pénzt az asztalon, és magára hagyja a gyerekeket.

A legnagyobb fiú (hogyan is lehetne más?) koraérett, megpróbál gondoskodni három féltestvéréről. Bevásárol, főz nekik, az idősebbik lánytestvérével együtt próbálja fönntartani a háztartást. De a pénz, amit anyjuk meghagyott nekik, rohamosan fogy. Gyerekek természetesen nem dolgozhatnak, így esély sincs az életszínvonal fenntartására. Jönnek az első kifizetetlen számlák.

Aztán a filmnek a számomra legmegrázóbb jelenete, amelytől szó szerint elakadt a lélegzetem. Az idősebbik lány megpróbálja fölkapcsolni a szobai villanyt, de nem sikerül neki. A fiú megnézi, lecsavarja a körtét, megrázogatja. Majd a háttérből a lány kiabálása hallatszik: a fürdőszobában sincs villany. És a nézőnek egy pillanat alatt átfut az agyán (és a fiúnak is, mert okos gyerek), hogy ez mit jelent: lekapcsolták az áramot, mert nem fizették be a számlákat. És innentől fogva már soha nem lesz se villany, se tévé, se mosógép, se hűtő...

És kisvártatva már víz se lesz. A gyerekek szó szerint a mindennapos létfenntartásukért küzdenek. A szegénység nyomasztó súlyként telepedik rá az élet minden pillanatára.

A kicsi, aranyos, mosolygós lány folyton kérdezgeti: "Mikor jön már haza anyu?"; de már talán ő is tudja, hogy sohasem. A gyerekek útja a napról napra mélyülő nyomor, az éhezés és (minden bizonnyal) a halál felé vezet. (A kicsi, aranyos, mosolygós kislány a film végét már nem is éli túl.)

Igen, gyerekkori szorongásom értelme föltárul: ha nem jön haza anyu, nem fogok emberhez méltó életet élni. A sikeres embert a nyomortelepek szegényeitől egyetlen vékony hártya választja el, amelyik bármelyik pillanatban átszakadhat.

Gyerekkorom óta mélységesen vonzanak a nyomortelepek, a külvárosok, a focipályák, a tűzfalak, az üres telkek és a vasútállomások. Amikor van időm és hangulatom, ilyen helyekre sétálgatok el, és szétfacsarja szívemet a részvét. Bármikor az ott lakók közé süllyedhetek, és nincsen olyan szociális háló (pláne nem Magyarországon), amely megóvna ettől a sorstól. Ez a mélyszegénység. Az emberhez méltó élet megvonása azoktól, akik emberhez méltó életre termettek.

Csodálatosan szép film volt.