A múlt héten több ízben is vitába bocsátkoztam a pszichológia "hasznáról és káráról", és a viták tudatosították, hogy nincsen kikristályosodott véleményem a pszichológia jelenségéről. Motoszkált bennem valami rossz érzés (úgy fogalmaztam meg egyszer: "a pszichoanalízis sérti az etikai érzékenységemet"), de nem jutottam tovább. Érveimet visszaverték, kénytelen voltam meghunyászkodni.

Mostanra azonban mégiscsak kialakult bennem valami, valami kristályosabb.

Most már jobban látom, hogy mivel van egyáltalán bajom nekem. Úgy fogalmaznám meg: nem a pszichológiával van bajom, hanem a pszichológia istenítésével.

Világosabban látom ugyanis, hogy mi a pszichológia. A pszichológia egy diskurzus.

Amikor azt mondom: a pszichológia egy diskurzus, vagyis más, szebb és talán megvilágítóbb szóval: beszélgetés; akkor azzal azt állítom, hogy nem több, és nem is kevesebb. És szép lassan világosodik előttem, hogy én egyaránt elutasítom azt a vélekedést, mely többnek, és azt is, amely kevesebbnek gondolja őt egy beszélgetésnél.

Kik azok, akik többnek gondolják; és kik azok, akik kevesebbnek?

Aki többnek gondolja a pszichológiát egy diskurzusnál, az úgy véli, hogy ennek a tudománynak a megállapításai univerzális igazságok. Csábító feltételezés. Az emberek mindenütt a világon enni, inni és aludni akarnak. Olyan vágyak, olyan késztetések ezek, melyek látszólag kultúrától, azaz diskurzustól függetlenek. Minden ember -- érvelnek a pszichológia univerzalitása mellett kiállók -- vágyik arra, hogy harmóniában éljen a világgal és önmagával, mindenkiben benne van a létfenntartás ösztöne, mindenki fél, ha fenyegetik az életét stb. stb. Hogy pontosan hogyan működnek ezek a félelmek és késztetések, na ezzel foglalkozik a pszichológia. Nyilván univerzálisan csak a pontos állítások igazak, ám lényegében minden állítás univerzalizálható, amennyiben (kísérleti és vizsgálati eredmények segítségével) pontosítjuk.

A magam részéről elvetem ezt a gondolatot. De elvetem azt is, amit azok gondolnak, akik szerint a pszichológia kevesebb, mint egy diskurzus.

Ők azok ugyanis, akik nemcsak a pszichológia igazságainak univerzális voltát, de még az igazság voltukat is tagadják. Ők azok, akik szerint nem lélektani igazság, hogy egy gyengébb (mondjuk) munkahelyi teljesítmény lélektani okokkal, gátakkal, problémákkal áll összefüggésben és a többi satöbbi.

Holott kétségtelen, hogy a pszichológia minden állítása igazság. Ugyanúgy igazság, ahogyan minden egyéb diskurzus igazságai is igazságok. Egy diszkurzív állítással szemben soha nem az a lényegi kérdés, hogy igaz-e, vagy sem. Az a kérdés, hogy működik-e, vagy sem.

És akkor ezzel egyszersmind jeleztem a pszichológia lehetőségeit és korlátait is. Mivel a lélektani igazságok nem univerzalizálhatók, a kérdés mindig az marad, mennyire sikeres a diskurzus, mely ezen igazságok köré szövődik. Ha sikeres (és ez mindig a résztvevőkön áll), akkor nem egyetemes igazságokat nyertünk vele (mint sokan képzelik), hanem egy jó beszélgetést. Mindenekelőtt önmagunkkal.

Ennek jelentőségét pedig semmiképpen sem kicsinyelném le egy olyan világban (és pláne: országban), amely alighanem éppen diszkurzív válságairól fog a jövő számára elhíresülni.