Hosszú éveken át féltem elolvasni Camus Közöny (valójában: Az idegen) című regényét. Tudtam, hogy túlságosan is erős szöveg, ezért óhatatlanul fájni fog. Aztán egyszer már muszáj volt elolvasnom (és hát győzött a kíváncsiság), és nem csalódtam: tényleg fájt.

Miért fájt? Azért, mert a szöveg látszólag következetesen ignorál mindenféle transzcendenciát. Csak az van, ami van. Túlvilág nem létezik. (Akinek ez a gondolat nem fáj, az semmit sem ért a regényből, az a lehető legrosszabb olvasója. Minden erős szöveg fájdalmas, mert kibillenti az embert megszokott kényelméből. Az olvasás: fájdalom.)

Aztán rájöttem valamire, igaz, csak az utóbbi hetekben: a transzcendencia voltaképpen nem más, mint a transzcendencia ignorálása. Camus regénye pontosan azért fájt, és azért annyira gyönyörű regény, mert transzcendens világot ábrázol.

Muszáj ezt megmagyaráznom.

A transzcendenciáról azt szokták képzelni, hogy az valamiféle túlvilágot jelent. Önmagában természetesen pontos ez a meghatározás. Az nem pontos, sőt az a kifejezetten téves és hibás, ahogyan ezt a túlvilágot elképzelik. Már eleve ott kezdődik a baj, hogy megpróbálják elképzelni. Ilyenkor egy ősz szakállú öreg bácsi jut eszünkbe, aki a mennyekben trónol, körülvéve fiatal, meghatározhatatlan nemű, szárnyas emberekkel, akik trombitálnak, mellette egy fekete patás alakkal, aki kéményseprő színű ruhában bohóckodik, amikor pedig rossz kedve van, akkor saját készítésű üstjében élő embereket főz, az ősz hajú bácsi teljes beleegyezésével.

Ilyesféle túlvilág természetesen nem létezik. Aki hisz benne, az sürgősen felejtse el. [Vagyis, hogy pontos legyek: természetesen létezik. Az illető ember képzeletében.]

Túlvilág viszont [valóságosan is] létezik.

A túlvilág azt jelenti: "ami a világon túl van". De mi van a világon túl? A világon túl a semmi van. Az a tudat, hogy létezik egyáltalán semmi, Heidegger szerint a legmélyebb, legátfogóbb és legalapvetőbb probléma, melyen egyáltalán lehetséges gondolkodni. Miért van egyáltalán semmi? Miért van egyáltalán valami? (Mélyen belegondolva a két kérdés pontosan ugyanarra vonatkozik.)

Találtam magamnak egy új filozófus-bálványt, Emmanuel Lévinast, aki mintegy "összekötötte" Heidegger gondolatvilágát a fenomeológia filozófiájával [a fenomenológia alapproblémája ugyebár az, hogy hogyan jelenik meg előttünk a világ; például hogyan lehetséges az, hogy egy embert sohasem látunk pontosan ugyanolyannak, mégis tudjuk, hogy az egy valaki]; és rámutatott: ami a világ(unk)on túl van, az egy másik (ember) világ(a).

Vagyis mi a probléma az öreg bácsival, aki a felhők tetején ücsörög? Az, hogy ez egy totálisan (a totalitás Lévinas kedvenc szitokszava, hozzáteszem: teljes joggal!) immanens, totálisan az énünkhöz kötött elképzelés a világról. Ez az elképzelés nincsen túl rajtunk, hiszen mi alkottuk meg. Minden, ami az én tudatom: én vagyok.

A transzcendencia (azaz a Másik) ott kezdődik, hogy nem fér bele a tudatomba. Nem tudom birtokolni. Nem tudom megérteni. A transzcendencia azzal szembesít, hogy tudatom a világról csak az Én tudatom; a világ azonban mérhetetlenül több, mint az Én tudatom.

Mi ez a többlet? Ez a többlet az, ami nem fér bele az én-tudatomba, bármennyire is szeretném. Ez a többlet az, ami nem jeleníthető meg, nem tehető tárggyá, nem vizsgálható tudományos eszközökkel. Mert ami vizsgálható tárgyként, az része az én tudatomnak. A Másik (azaz a transzcendencia) túl van az én tudatomon.

Miért fájt Camus Idegen című regénye? Azért, mert az idegennel, azaz a Másikkal szembesülni először mindig fájdalmas. Fájdalmas azzal szembesülni, hogy mindaz, amit tudok és amit megértettem a világból, semmi más és semmi több, mint Én vagyok. Ám a Másik, azaz az Idegen, azaz a transzcendencia, azaz a Végtelen (Lévinas másik kulcsszava, melyet a totalitással szögez szembe) hordoz egy csodálatos ígéretet is: a létezés nem arról szól, hogy bekebelezzük a létet, hanem van benne egy mérhetetlen (végtelen) többlet is, melyet lehetetlenség bekebelezni.

Igen, magában a létezésben van ez a többlet. Így ír Lévinas:

"A lét másikjához távozni annyi, mint másképp, mint lenni. Nem másképp lenni, hanem másképp, mint lenni. S nem nem-lenni."

Lévinas pont azt mondja, amit Nietzsche: a létezés mindig a másik rovására létezik; minden lény állandó háborúban áll a többi lénnyel. Aki látszólag békés és altruista, az csak egy körmönfontabb módját választja a másik elpusztításának.

Ám az önző ember totalitásán túl ott van a végtelen, mely minden totalitáson túlcsordul. Ha lenni = a másik elpusztítása; akkor a másképp, mint lenni = a vendég befogadása, vendégszeretet. Olyan tapasztalat, melyet sohasem lehet birtokolni, legfeljebb megélni, a Másik világában megfürödve, de sohasem birtokolva, sohasem megértve azt.